Cathédrale Notre Dame de Paris
1160-ban Maurice de Sully párizsi püspöknek, eme tisztségében a híres-neves Petrus Lombardus utódának* látomása támadt: olyan katedrálist vizionált, amely méltó kultuszhelye lenne az európai kereszténység egyik központjának, Párizsnak. Ezért leromboltatta a negyedik században, Szent István vértanú emlékére emelt, meglehetősen leromlott állagú katedrálist (amely pedig az egykori Szűz Mária-, még korábban Jupiter-templom helyén állt) és a környezetében található házakat, hogy aztán 1163-ban III. Sándor pápa - más források szerint viszont maga Sully - letehesse az új székesegyház alapkövét.
A Miasszonyunk-székesegyház, vagyis a Notre Dame építése tehát ekkor, 1163-ban kezdődik, s csak 1345-ben fejeződik be. Az apszis és a kóruskápolna 1182-ben készül el, három évvel később innen hívja fegyverbe a kereszteseket a jeruzsálemi Hérakleiosz, s még a csúfos kudarcba fulladt harmadik hadjárat előtt jut ideje arra is, hogy a párizsi zsinagóga helyén Mária Magdolna-templomot alapítson (ez egyébként a III. Napóleon idején épült Madelaine elődje). A francia király, VII. Lajos tehát hadba vonul, hogy az angolokkal folytatott évszázados hacacáré megkezdése mellett a bátor Sir Robinhoz illő visszavonulás is felkerülhessen a dicsőséglistájára - a katedrális építése viszont folyamatos és töretlen.
Olyannyira, hogy a korabeli építési szokásokkal ellentétben a nyugati homlokzat, s vele a két torony, építését már azelőtt (1200 körül) megkezdik, hogy az oltárhoz vezető főhajó elkészült volna. Ezek a munkálatok 1225-ig tartanak, több építész vezetésével, ami a stíluselemek változatosságán is meglátszik. Sully egyébként már 1196-ban eltávozott az élők sorából, ám ez sem jelent semmiféle akadályt. A készülő épület respektjét jól mutatja, hogy 1239-ben Szent Lajos király itt helyezi biztonságba a töviskoronát, amelyet hite szerint Krisztus viselt a passió idején, s amelyet az államcsődből kilábalni igyekvő II. Balduin bizánci császártól vásárolt - igaz, csak addig, amíg az általa építtetett, az ereklye végleges helyének szánt Sainte-Chappelle el nem készül.
1250-re elkészülnek a nyugati tornyok és a három rózsaablak is, a katedrális északi, déli és nyugati falán. A következő évtizedben látványos jele mutatkozik annak, hogy az idő bizony jócskán telik az építkezés során: nevezetesen stílusváltás történik, amikor Jean de Chelles helyett Pierre de Montreuil folytatja az építkezést. A katedrális építése 1345-ben fejeződik be, noha egyes forrásaim szerint a szó tulajdonképpeni értelmében sohasem készült el - hogy ez mit jelent pontosan, nem tudom; házi szakértőm tippje szerint "talán még rakni akartak valami sisakot az egyenes lezárásra", de ettől a mondattól zavarom csak fokozódott.
Ezután a katedrális kiemelt helye lesz a francia történelemnek, rengeteg híres esküvő zajlik itt például, de ezeket nem részletezném. Amit viszont kiemelek, az egy meglehetősen érdekes esemény 1450-ből. Történt ugyanis abban az évben, hogy nagy létszámú, emberhúsra fanyalodó farkascsorda garázdálkodott Párizsban, mintegy negyven ember halálát okozva. Az elfogott állatokat a falkavezérrel, bizonyos Courtaud-val (igen, nevet adtak neki) egyetemben a Notre-Dame előtt kövezték halálra. Egy évszázaddal később, 1548-ban viszont már a hugenották rongálják meg az épületet, mint a katolikus bálványimádás csimborasszóját, s ezzel megkezdődik a katedrális metamorfózisainak hosszadalmas sorozata.
A hugenották után XIV. Lajos jeleskedik az arculatformálásban: átfogó templommodernizálási programot hirdet (egyik tanárom bonmot-jával élve: "Szentély Plusz Program"), amelynek keretében eltávolítják a fújdeközépkori sírköveket, és megsemmisítik a festett üvegablakokat. Nagyot ugorva 1793-ban találjuk magunkat, a nevezetes francia forradalom közepette, amikoris előbb az ókori Júda királyait ábrázoló szobrokat fejezik le, franciakirály-szobroknak vélve őket, aztán valahogy a bejárati szobroknak és a harangok némelyikének is nyoma vész.
Aztán nemsokára, Jacques Hébert és Pierre Gaspard Chaumette enyhe sugallatára, megkezdődik az ész kultusza, a valamennyi vallást felváltani szánt intézményesített szekularizmus, amelynek keretében többek között a Notre Dame-ot is átalakítják kissé - hogy csak egyet említsek: Szűz Mária helyébe Szabadság Asszony szobra kerül. A konok ateistákat viszont hamarosan a deista Robespierre ítéli el gyújtó hangú beszédében, s az észkultusz helyébe a Voltaire eszméi által inspirált Legfelsőbb Lény kultuszát állítja, amelyet 1794 júniusában jól meg is ünnepelnek. Hogy ez a Notre-Dame-ot mennyiben érinti? Annyiban, hogy innentől egy ideig kajatárolásra használják, mindenféle kultikus-szakrális funkciótól megfosztva.
A változást ki más hozná el, mint a forradalom legismertebb gyermeke, Napóleon, akinek köszönhetően a monarchia megdöntését célzó francia forradalom, miután résztvevői hatékonyan lefejezték egymást, 1804-ben végre beteljesítheti a megkezdett folyamatot azáltal, hogy a Notre Dame-ban császárrá koronázza magát s császárnévá Joséphine-t, VII. Pius pápa nevezetes asszisztálásával. (Már önmagában ez az epizód meglehetősen viccessé teszi a francia forradalom magasztos dicsőítését, pedig egy szót sem ejtettem a barbárságról, ami leginkább jellemezte - mit lehet tisztelni azokban, akiknek nem volt elég lefejezni saját elvbarátaikat, de a levágott fejet még szembe is fordították a testtel, amelytől elválasztatott, tudván, hogy a látás még pár pillanatig működik - s így az áldozat számára utolsóként feltáruló látvány saját fejetlen holtteste lesz?**)
A császári koronázástól függetlenül a Notre-Dame egészen leromlott állapotba került a 19. elejére. A helyreállítási munkálatokra azonban nem mutatkozott, hogy divatos kifejezéssel éljek, kellő politikai akarat, egészen addig, amíg Victor Hugo meg nem írta A párizsi Notre Dame c. regényét. Ez volt a közvetlen előzménye az 1845 és 1878 között, az eredeti tervek szerint bonyolított újjáépítésnek, amelyet Jean-Baptiste-Antoine Lassus, illetve Eugene Viollet-le-Duc irányított - utóbbi a tizenkét királyszobor mellett tizenharmadikként meg is örökítette önnönmagát. (Az eredeti szoborfők ma a Cluny múzeumban láthatóak.) Az újjáépítést csupán egy apró incidens zavarja meg 1871-ben, a kommün idején, amikor is a katedrális székeiből máglyát raknak szimpatikus fiatalemberek, s a Notre Dame csak azért nem ég le, mert túlságosan levegőtlen, s mert a falai - számomra ismeretlen okból - az adott pillanatban épp túlságosan nedvesek.
Az újjáépített katedrális aztán átvészeli a két világháborút, a másodikat egészen pontosan úgy, hogy 1939-ben előrelátóan eltávolítják az ablakait, s csak a háború után helyezik őket vissza; 1944-ben pedig itt tartanak Franciaország felszabadítását ünneplő misét - amelyen tisztázatlan körülmények között, több irányból is a tömegbe lőnek. Végül, de nem utolsósorban, itt tartanak gyászmisét a modern Franciaország két kiemelkedő államférfia, Charles de Gaulle (1970) és Francois Mitterrand (1996) temetése előtt.
Befejezésül egy keveset az építészeti jellemzőkről. Kívülről rögtön szembetűnő a három díszes kapu: a Szűz kapuja, az Utolsó Ítélet és a Szent Anna-kapu, rajtuk számtalan faragvánnyal (királyok, ítélkező Krisztus, állatövi jegyek, erények és bűnök allegorikus ábrázolásai), valamint természetesen a tornyok. Az öt hajóból álló belteret három ívsoron át emelkedő falak határolják, amelyek a bordázott mennyezet felé viszik a tekintetet. A keresztboltozatos épület főhajója körül kápolnasor található, rengeteg szoborral (többek között Szent Dénes, valamint XIII. és XIV. Lajos szobra is, de 14. századi szentábrázolások is megtalálhatóak), a három nagy rózsaablakot pedig fentebb már említettem. A kincstárban elvileg megtalálható a keresztfa egy darabja, de valamiért nem azt mutogatják, hanem aranycuccokat meg papi öltözékeket. Szokás továbbá beszélni a híres orgonáról, amelynek 7800 sípjából mintegy 900 minősül történelminek, és vannak még ilyenek, hogy 113 regiszter és 5 manuál, de ezt már egyáltalán nem értem, úgyhogy zavaromban gyorsan be is fejezem azzal, hogy a katedrálisban egyszerre legalább hatezer ember fér el.
Azt pedig tapasztalatból mondom, hogy a párizsi Notre Dame bizony olyan szép, hogy látását egyesek meg is könnyezik.
* Petrus Lombardusról első körben annyit érdemes tudni, hogy négykötetes Szentenciáskönyve (Libri Quatuor Sententiarum) a skolasztika egyik legfontosabb alkotása; 1220-tól egészen a 16. századig ehhez kellett kommentárt írnia annak, aki doktorátust akart szerezni (ezután Aquinói Tamás Summája töltötte be ugyanezt a szerepet). Ennek köszönhetően csak a Bibliához íródott több magyarázat, mint Petrus Lombardushoz, aki a hét szabad művészet ábrázolásain büszkén ott szokott csücsülni a legfelső polcon, egymagában megszemélyesítve a tudományok legfelsőbb fokát.
** Úgy érzem, hogy a francia forradalomról alkotott egyéni képemet (amelyet leginkább a tárgyitudás-mentes éleslátás jellemez) egyre jobban meghatározza egy szemináriumi élményem: Joseph de Maistre. De Maistre az ultramontán katolikus reakció egyik kiemelkedő alakja volt, aki szerint a forradalomban a Gondviselés tervét fedezhetjük fel, amennyiben a katolikus monarchia ellen törő ateista liberálisok szépen és következetesen kinyírják egymást, a katolicizmus és a monarchia nagyobb dicsőségére. (Jelzem, mindezt még Napóleon felemelkedése előtt írja - s hogy nem tekinthető igazi jóstehetségnek, az csak onnan tudható, hogy szerinte Amerikából sose lesz sikeres állam.) Ez a tendencia kicsit aggaszt, mivel de Maistre-ről szokás mondani, hogy az első fasisztoid gondolkodó - nem hiába volt a francia szélsőjobboldal egyik vezérpublicistájának, Charles Maurrasnak egyik kedvenc szerzője.
A Miasszonyunk-székesegyház, vagyis a Notre Dame építése tehát ekkor, 1163-ban kezdődik, s csak 1345-ben fejeződik be. Az apszis és a kóruskápolna 1182-ben készül el, három évvel később innen hívja fegyverbe a kereszteseket a jeruzsálemi Hérakleiosz, s még a csúfos kudarcba fulladt harmadik hadjárat előtt jut ideje arra is, hogy a párizsi zsinagóga helyén Mária Magdolna-templomot alapítson (ez egyébként a III. Napóleon idején épült Madelaine elődje). A francia király, VII. Lajos tehát hadba vonul, hogy az angolokkal folytatott évszázados hacacáré megkezdése mellett a bátor Sir Robinhoz illő visszavonulás is felkerülhessen a dicsőséglistájára - a katedrális építése viszont folyamatos és töretlen.
Olyannyira, hogy a korabeli építési szokásokkal ellentétben a nyugati homlokzat, s vele a két torony, építését már azelőtt (1200 körül) megkezdik, hogy az oltárhoz vezető főhajó elkészült volna. Ezek a munkálatok 1225-ig tartanak, több építész vezetésével, ami a stíluselemek változatosságán is meglátszik. Sully egyébként már 1196-ban eltávozott az élők sorából, ám ez sem jelent semmiféle akadályt. A készülő épület respektjét jól mutatja, hogy 1239-ben Szent Lajos király itt helyezi biztonságba a töviskoronát, amelyet hite szerint Krisztus viselt a passió idején, s amelyet az államcsődből kilábalni igyekvő II. Balduin bizánci császártól vásárolt - igaz, csak addig, amíg az általa építtetett, az ereklye végleges helyének szánt Sainte-Chappelle el nem készül.
1250-re elkészülnek a nyugati tornyok és a három rózsaablak is, a katedrális északi, déli és nyugati falán. A következő évtizedben látványos jele mutatkozik annak, hogy az idő bizony jócskán telik az építkezés során: nevezetesen stílusváltás történik, amikor Jean de Chelles helyett Pierre de Montreuil folytatja az építkezést. A katedrális építése 1345-ben fejeződik be, noha egyes forrásaim szerint a szó tulajdonképpeni értelmében sohasem készült el - hogy ez mit jelent pontosan, nem tudom; házi szakértőm tippje szerint "talán még rakni akartak valami sisakot az egyenes lezárásra", de ettől a mondattól zavarom csak fokozódott.
Ezután a katedrális kiemelt helye lesz a francia történelemnek, rengeteg híres esküvő zajlik itt például, de ezeket nem részletezném. Amit viszont kiemelek, az egy meglehetősen érdekes esemény 1450-ből. Történt ugyanis abban az évben, hogy nagy létszámú, emberhúsra fanyalodó farkascsorda garázdálkodott Párizsban, mintegy negyven ember halálát okozva. Az elfogott állatokat a falkavezérrel, bizonyos Courtaud-val (igen, nevet adtak neki) egyetemben a Notre-Dame előtt kövezték halálra. Egy évszázaddal később, 1548-ban viszont már a hugenották rongálják meg az épületet, mint a katolikus bálványimádás csimborasszóját, s ezzel megkezdődik a katedrális metamorfózisainak hosszadalmas sorozata.
A hugenották után XIV. Lajos jeleskedik az arculatformálásban: átfogó templommodernizálási programot hirdet (egyik tanárom bonmot-jával élve: "Szentély Plusz Program"), amelynek keretében eltávolítják a fújdeközépkori sírköveket, és megsemmisítik a festett üvegablakokat. Nagyot ugorva 1793-ban találjuk magunkat, a nevezetes francia forradalom közepette, amikoris előbb az ókori Júda királyait ábrázoló szobrokat fejezik le, franciakirály-szobroknak vélve őket, aztán valahogy a bejárati szobroknak és a harangok némelyikének is nyoma vész.
Aztán nemsokára, Jacques Hébert és Pierre Gaspard Chaumette enyhe sugallatára, megkezdődik az ész kultusza, a valamennyi vallást felváltani szánt intézményesített szekularizmus, amelynek keretében többek között a Notre Dame-ot is átalakítják kissé - hogy csak egyet említsek: Szűz Mária helyébe Szabadság Asszony szobra kerül. A konok ateistákat viszont hamarosan a deista Robespierre ítéli el gyújtó hangú beszédében, s az észkultusz helyébe a Voltaire eszméi által inspirált Legfelsőbb Lény kultuszát állítja, amelyet 1794 júniusában jól meg is ünnepelnek. Hogy ez a Notre-Dame-ot mennyiben érinti? Annyiban, hogy innentől egy ideig kajatárolásra használják, mindenféle kultikus-szakrális funkciótól megfosztva.
A változást ki más hozná el, mint a forradalom legismertebb gyermeke, Napóleon, akinek köszönhetően a monarchia megdöntését célzó francia forradalom, miután résztvevői hatékonyan lefejezték egymást, 1804-ben végre beteljesítheti a megkezdett folyamatot azáltal, hogy a Notre Dame-ban császárrá koronázza magát s császárnévá Joséphine-t, VII. Pius pápa nevezetes asszisztálásával. (Már önmagában ez az epizód meglehetősen viccessé teszi a francia forradalom magasztos dicsőítését, pedig egy szót sem ejtettem a barbárságról, ami leginkább jellemezte - mit lehet tisztelni azokban, akiknek nem volt elég lefejezni saját elvbarátaikat, de a levágott fejet még szembe is fordították a testtel, amelytől elválasztatott, tudván, hogy a látás még pár pillanatig működik - s így az áldozat számára utolsóként feltáruló látvány saját fejetlen holtteste lesz?**)
A császári koronázástól függetlenül a Notre-Dame egészen leromlott állapotba került a 19. elejére. A helyreállítási munkálatokra azonban nem mutatkozott, hogy divatos kifejezéssel éljek, kellő politikai akarat, egészen addig, amíg Victor Hugo meg nem írta A párizsi Notre Dame c. regényét. Ez volt a közvetlen előzménye az 1845 és 1878 között, az eredeti tervek szerint bonyolított újjáépítésnek, amelyet Jean-Baptiste-Antoine Lassus, illetve Eugene Viollet-le-Duc irányított - utóbbi a tizenkét királyszobor mellett tizenharmadikként meg is örökítette önnönmagát. (Az eredeti szoborfők ma a Cluny múzeumban láthatóak.) Az újjáépítést csupán egy apró incidens zavarja meg 1871-ben, a kommün idején, amikor is a katedrális székeiből máglyát raknak szimpatikus fiatalemberek, s a Notre Dame csak azért nem ég le, mert túlságosan levegőtlen, s mert a falai - számomra ismeretlen okból - az adott pillanatban épp túlságosan nedvesek.
Az újjáépített katedrális aztán átvészeli a két világháborút, a másodikat egészen pontosan úgy, hogy 1939-ben előrelátóan eltávolítják az ablakait, s csak a háború után helyezik őket vissza; 1944-ben pedig itt tartanak Franciaország felszabadítását ünneplő misét - amelyen tisztázatlan körülmények között, több irányból is a tömegbe lőnek. Végül, de nem utolsósorban, itt tartanak gyászmisét a modern Franciaország két kiemelkedő államférfia, Charles de Gaulle (1970) és Francois Mitterrand (1996) temetése előtt.
Befejezésül egy keveset az építészeti jellemzőkről. Kívülről rögtön szembetűnő a három díszes kapu: a Szűz kapuja, az Utolsó Ítélet és a Szent Anna-kapu, rajtuk számtalan faragvánnyal (királyok, ítélkező Krisztus, állatövi jegyek, erények és bűnök allegorikus ábrázolásai), valamint természetesen a tornyok. Az öt hajóból álló belteret három ívsoron át emelkedő falak határolják, amelyek a bordázott mennyezet felé viszik a tekintetet. A keresztboltozatos épület főhajója körül kápolnasor található, rengeteg szoborral (többek között Szent Dénes, valamint XIII. és XIV. Lajos szobra is, de 14. századi szentábrázolások is megtalálhatóak), a három nagy rózsaablakot pedig fentebb már említettem. A kincstárban elvileg megtalálható a keresztfa egy darabja, de valamiért nem azt mutogatják, hanem aranycuccokat meg papi öltözékeket. Szokás továbbá beszélni a híres orgonáról, amelynek 7800 sípjából mintegy 900 minősül történelminek, és vannak még ilyenek, hogy 113 regiszter és 5 manuál, de ezt már egyáltalán nem értem, úgyhogy zavaromban gyorsan be is fejezem azzal, hogy a katedrálisban egyszerre legalább hatezer ember fér el.
Azt pedig tapasztalatból mondom, hogy a párizsi Notre Dame bizony olyan szép, hogy látását egyesek meg is könnyezik.
* Petrus Lombardusról első körben annyit érdemes tudni, hogy négykötetes Szentenciáskönyve (Libri Quatuor Sententiarum) a skolasztika egyik legfontosabb alkotása; 1220-tól egészen a 16. századig ehhez kellett kommentárt írnia annak, aki doktorátust akart szerezni (ezután Aquinói Tamás Summája töltötte be ugyanezt a szerepet). Ennek köszönhetően csak a Bibliához íródott több magyarázat, mint Petrus Lombardushoz, aki a hét szabad művészet ábrázolásain büszkén ott szokott csücsülni a legfelső polcon, egymagában megszemélyesítve a tudományok legfelsőbb fokát.
** Úgy érzem, hogy a francia forradalomról alkotott egyéni képemet (amelyet leginkább a tárgyitudás-mentes éleslátás jellemez) egyre jobban meghatározza egy szemináriumi élményem: Joseph de Maistre. De Maistre az ultramontán katolikus reakció egyik kiemelkedő alakja volt, aki szerint a forradalomban a Gondviselés tervét fedezhetjük fel, amennyiben a katolikus monarchia ellen törő ateista liberálisok szépen és következetesen kinyírják egymást, a katolicizmus és a monarchia nagyobb dicsőségére. (Jelzem, mindezt még Napóleon felemelkedése előtt írja - s hogy nem tekinthető igazi jóstehetségnek, az csak onnan tudható, hogy szerinte Amerikából sose lesz sikeres állam.) Ez a tendencia kicsit aggaszt, mivel de Maistre-ről szokás mondani, hogy az első fasisztoid gondolkodó - nem hiába volt a francia szélsőjobboldal egyik vezérpublicistájának, Charles Maurrasnak egyik kedvenc szerzője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése