HARMINCKETTEDIK BEJEGYZÉS - Mozaikkockák

Következzék három apró mozaikkocka, ami lustaságom folytán nem találta meg a helyét semmiféle nagyobb összefüggésben.

1. Noha a nagy emberekre állítólag jellemző, hogy beismerik tévedéseiket, attól még bizonyosan nem leszek nagy ember, hogy beismerem: tévedtem. A Parc André Citroen (azért se keresem meg megint azt a nyomorult kétpontos e-t!) egyáltalán nem ronda, mi több, kimondottan hangulatos. Feltéve persze, ha az ember nem hidegben és szemerkélő esőben látogatja meg, két olyan ember társaságában, akik közül az egyik azóta - idegállapota miatt - gyógyszeres kezelés alatt áll, a másik meg simán bölcsész, ezért depressziós.

2. Ha nagy ember nem is vagyok, de - mint az alábbi bejegyzéseimből is látható volt - igazán nagy dolgok történnek velem néha. A nagy dolog ezúttal a nagy felismerés, miszerint igenis van értelme annak, hogy a könyvtárakban többnyire külön pultnál adják ki és külön pultnál veszik vissza a könyveket. Itt ugyanis nem így van, és ez azt jelenti, hogy két esetből legalább másfélszer történik valami gikszer. Egyszer a kártyámon maradt egy könyv, amit már visszavittem, egyszer meg anélkül hoztam ki, hogy ennek a kártyámon bármi nyoma maradt volna.

S hogy mi köze ennek a pultokhoz? Hát az, hogy a könyvtáros mindenhol könyvtáros, még ha itt történetesen kedves is. És amikor odalép hozzá az egyszeri könyvtárba járó, kezében könyvekkel, akkor megkérdezi a drága francia, hogy most akkor ez emprunter vagy retour. Namost mivel fáradt, sokáig nézte este a tévét, nem itta még meg a második kávéját ma, vagy alapból unja az életét, ezért a kérdés feltevésekor megközelítőleg a "mpr ou rmrt" hangalak egységei sorjáznak a levegőben szép egymásutánban.

Majd rögtön jön is a válasz, a nyelvtudás hiányában is kellően magabiztos hallgató a lehető legtermészetesebben igyekszik mímelni a helybeliséget, és azon természetességében feleli, hogy "rmrprpr szilvuplé". A könyvtáros meg annak veszi, aminek éppen akarja.

3. Kezdek kicsit besokallni a Louvre-tól. Nem, nem csak azért, mert a) tényleg elég sokat voltam már ott, b) a kormányrendelet ellenére, ami január óta érvényes, b... szóval nem volt kedvük kirakni, hogy 25 év alatt EU-s tagállamok polgárainak ingyenes (ezen buktam kerek hatvan eurót). Ezúttal tényleg felhúztam magam egy kicsit.

Május 8-án, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül meghalt a város (se menza, se könyvtár, se egyetem, se semmi - mint kiderült, a világháború európai színterén aratott győzelmet ünnepelték, de erről elfelejtenek szólni a gyanútlan külföldinek, talán ezzel akarják segíteni a történelmi szituációba való belehelyezkedést: május 7-én bizonyára maguk se gondolták volna, hogy másnap már békeidők köszöntenek rájuk), elmentem a Louvre-ba, merthogy a honlapja szerint nyitva van.

Hát nem volt nyitva, csak az időszakos kiállításuk (Les portes du ciel), amiért kortól, nemtől, vallástól, bőrszíntől, hivatástól és hivatástudattól függetlenül legombolnak az emberről 11 eurót. Nem baj, gondoltam, ha már itt vagyok, megvettem a jegyet. Gyanútlanul sétálgatok a négy nagyobb egységből álló kiállítás első egységének közepe felé, amikor egy alkalmazott kiabálni kezdi, hogy "médámémészjő, a kiállítás fél óra múlva zár".

Talán a kedves jegyárus hölgy is jelezhette volna, hogy 45 percre fizetem ki a teljes árat. A Grand Palais őrei sokkal rendesebbek voltak, ők azt mondták, egy órára már nem engednek be, mert nem lesz idő végigjárni a Warhol-kiállítást. Amiről szintén terveztem, hogy írok, de minden alkalommal, amikor bejegyzést írok, teljes meggyőződéssel vallom, hogy az volt az utolsó.