HUSZONHATODIK BEJEGYZÉS - Várostörténet I. Vercingetorix fegyverletételétől Marie Antoinette kivégzéséig

Amikor időszámításunk előtt 58-ban Julius Caesar légiói megkezdték Gallia meghódítását, a Sequana folyó két természetes szigetének egyike a kelta Quarisii törzs szálláshelyének számított. A Quarisii, amelynek "emigránsai" nem sokkal arrébb, Yorkshire-ban is létrehoztak egy rövid életű kelta királyságot, részt vett abban a felkelésben, amelynek élére egy másik törzs fiatal vezére, bizonyos Vercingetorix állt, s amely céljának a rómaiak kiűzését tette meg. A kezdeti sikerek ellenére a felkelés elbukott, a rómaiak pedig a Quarisii, avagy Parisii központját Lutetia Parisiorumként szervezték újjá.

A fentebbi bekezdés alapján talán könnyebben érthető, miért vált olyan sikeressé a gallok "szabadságharcát" olykor meglehetősen ironikusan, de mindenképpen könnyed hangvételben feldolgozó Asterix és Obelix c. képregénysorozat, amely 1959-ben indult. A franciák történelmi tudatában amolyan rózsasándori, akarom mondani robinhoodi szerepet tölt be a széthúzó gall törzseket egyesítő Vercingetorix, aki a természetes erődítmények felhasználásával és a "felperzselt föld" taktika alkalmazásával igencsak megnehezítette a rómaiak dolgát, s akinek fegyverletételéről maga Caesar számol be a galliai háborúkról írott feljegyzéseiben.

A mai Párizs 360 óta viselt nevében is őrzi ezt a kötődést, amennyiben ugyebár a felkelésben mintegy nyolcezer harcossal részt vett törzs nevét hordozza. Jelzem: nem ez az egyetlen korabeli Párizs, a már említett yorkshire-i rokonok központja is a Petuaria Parisorum nevet kapta a rómaiaktól. Fájdalom, ebből a településből nem lett világváros: ma Brough-on-Humber néven hétezer embernek ad otthont. Ahogy ez a példa is mutatja, a városok történelme igen viszontagságos és tanulságos lehet: ha mindkét város történetét végigkövetnénk, talán megérthetnénk, miért jártak be ennyire különböző utat.

Az elkövetkezendőkben a magam szerény eszközeivel (sem amatőr, sem képzett várostörténész nem vagyok, csupán egy böngészgető turbóbölcsész) igyekszem majd a feladat felét elvégezni, vagyis a történetesen és átmenetileg általam lakott Párizs történetének néhány érdekes állomásáról tervezek bejegyzéseket írni. Remélem, senkinek nem viszket a tenyere attól, hogy ilyen nagy és nehéz témához nyúlok, mondhatni, kontárkodom. Első körben térjünk vissza a tönkrevert gallokhoz!

Az emlegetett gall törzs szállásterülete tehát a Szajna egyik szigetén, a mai Île de la Citén, illetve a folyó bal partján, valahol a mai Quartier Latin területén lehetett. Itt táborozott átmenetileg a római Labienus, majd úgy ötven évre rá itt épült fel a Lutetia nevű erőd. (Csak hogy egy lábjegyzet erejéig helyet kapjon itt is a kétely: egyes történészek vitatják, hogy valóban ugyanarról a szigetről van szó, szerintük a gallok még egy másik, azóta elsüllyedt szigeten táboroztak. Nagyon szeretem az "egyes történészek" kezdetű, hivatkozás nélküli mondatokat.) A római várostervezés természetesen nem maradt nyom nélkül: nem csupán a régi római amfiteátrum, az Arènes de Lutèce maradt meg, de a Szajna két oldalán lévő utcák is, így a Rue St-Jacques és a Rue St-Martin is a mai napig a régi rómaiak által meghatározott nyomvonalat követik. S mintha a Cluny múzeum is egy régi római fürdő helyén-alapján épült volna, de erre nem esküdnék meg.

A római kori Párizs történetéhez tartozik még a város két védőszentje, Szent Dénes és Szent Genovéva története. Előbbi a harmadik században érkezett a mai Franciaországba, hogy keresztény hitre térítse lakóit. Ténykedése azonban nem aratott osztatlan sikert: 250 körül két társával együtt lefogták, és a Mons Mercuriuson lefejezték. Dénes azonban nem adta ilyen könnyen: már levágott fejét hóna alá kapva még jó sokáig gyalogolt, hogy aztán ott, ahol összeesett, felépülhessen Saint-Denis katedrálisa. A Merkúr-hegy pedig, ahol elfogadták a mártíromság koszorúját, Mons Martyrumként volt ismert a továbbiakban, hogy aztán a név kis torzulással elnyerje mai alakját: Montmartre.

(Ide tartozik még, hogy a mártír Dénest elég hamar elkezdték ahhoz a bizonyos Areopagita Déneshez asszociálni, akire hivatkozva pedig a keresztény újplatonizmus talán legfontosabb alakja, a ki tudja, ki által életre hívott Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita írásai legitimáltattak. Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita művei esetében amúgy az érdekesség és a fontosság fordítottan arányos, viszont láttam a Louvre-ban egy elképesztően díszes kéziratot! Valószínűleg a Louvre-látogatók azon 1%-ába tartozom, akit ez érdekelni tud.)

Szent Genovéva sem akármilyen szent: a szintén nem kezdő Szent Germanus térítette meg, hogy aztán a tizenöt évesen apácának álló lány 451-ben nagy csodát vihessen véghez. Amikor ugyanis az Attila vezette hun seregek közeledtek Párizshoz, s a nép rémülten menekült volna a szigetről és környékéről, Genovéva megjósolta, hogy a hunok végül elkerülik a várost, s meggyőzte a tömegeket, hogy maradjanak. Attila pedig valóban inkább Orléans felé vette az irányt. 464-ben aztán, amikor Childeric ostromolta a várost, Genovéva kiszökött és élelmet csempészett az éhező lakosoknak, mi több, a fogságba esettek érdekében komoly diplomáciai tevékenységet fejtett ki. Genovéva tetteit festménysorozat örökíti meg a Panthéonban, ami az egykori Mons Lutetiuson áll - történetesen tehát éppen ott, ahol azok a gall csapatok táboroztak anno, akiket a rómaiak Melunnál vertek szét, tehát annál a településnél, amely mellett ma a híres Vaux-le-Vicomte áll; ezzel az egyetlen nyakatekert mondatommal jól illusztráltam, milyen lehetetlen feladat a korrespondenciák eme tengerében az olvashatóságot tekinteni iránytűnek - ámde navigare necesse est.

Kanyarodjunk vissza a szigethez. A központi helyzet kezdettől fogva erősen meghatározta a sziget sorsát, kezdettől fogva mindenféle államalakulat központjának számított, s a párizsi nulla kilométerkő is itt van (Parvis du Notre Dame). Itt épült a merovingok palotája, amely a Neustria néven ismert, a mai észak-franciaországi és aquitániai területeket magába foglaló királyság központjaként funkcionált; ezt ostromolták 885-ben a vikingek; itt épült a mai Notre-Dame elődje a 10. században, majd Szent Lajos király palotája, amelynek helyén ma az Igazságügyi Palota (Palais de Justice) áll, benne a Sainte-Chapelle - majd itt húzták fel a Conciergerie-t, ami leginkább arról ismert, hogy a francia forradalom idején innen kísérték utolsó útjukra, a guillotine alá a főnemeseket, köztük Marie Antoinette-et is.

Tulajdonképpen ezekről az épületekről akartam írni, de borzalmasan hosszú lett a történeti bevezető, és elfáradtam - úgyhogy ezekről legközelebb.