Párizsnak sem csak szép oldala van, tudja ezt az útikönyv is (noha, mint megtudhatjuk belőle, "a nap végére" Párizs mégiscsak gyönyörű. Imádom, ha az ember látja a magyar szövegen, hogy mit nem értett a fordító, az eredetiben itt nyilván "at the end of the day" állt. Innen gratulálok.), és ennek jegyében írja, hogy a Belleville-Ménilmontant negyedbe csak akkor menjünk, ha a kevésbé szép oldalra is kíváncsiak vagyunk.
Miért ne lennénk? Kirándultunk hát abba a városrészbe, amit Párizs második Chinatown-jaként, a kínaiak mellett örményekből, askenázi zsidókból, görögökből és észak-afrikaiakból álló színes forgatagként, a francia baloldal tulajdonképpeni szavazóbázisaként, Edith Piaf fiatalkori évei, illetve utcai harcok kiváló terepeként szokás ismerni. Túl sok mindenről nem tudok beszámolni, természetesen igyekeztem a lehető legkevésbé feltűnően megbámulni a sokféle embert, aki szembejött, belestünk továbbá rengeteg "egzotikus" élelmiszerüzletbe és cukrászdába, útbaejtve a helyi parkot és a templomot is.
Meglátogattuk továbbá az Archives Nationales kiállítását, ahonnan leginkább az maradt meg, hogy milyen keveset tudok a francia történelemről, nomeg hogy a pénztáros, meglátván igazolványunkat, ingyenjegyet adott ama mondatfoszlány kíséretében, hogy "én beszélek kicsit magyarul, nem sokat". Megköszöntük, elfogadtuk. Ja igen, csak azok kedvéért, akik nem tudnák (én nem tudtam): itt őrzik Franciaország történelmének fontos dokumentumait - és erre marha büszkék is -, mint például a nantes-i ediktumot és annak visszavonását, vagy éppen az emberi jogok nyilatkozatát.
Jó volna tudni, mi alapján lesznek bizonyos művészekből azok a művészek, akiket "az utca embere" ismer és elismer, látatlanban is. Bizonyára sokan felelnének Picasso nevével arra a kérdésre, hogy "milyen híres festőt ismer?", és ez tükröződött a Musée Picasso meglátogatásakor is. Ekkora tömeget, ilyen zajt, ennyi csoportot én még nem láttam, és ez számomra kicsit meg is mérgezte az élményt. A kiállítás amúgy értelemszerűen elég izgalmas, lévén hogy a francia állam okos volt, és hozott egy törvényt, amely szerint a művészek hagyatéki adóját műalkotásokkal is meg lehet fizetni. Picasso pedig híresen nagy gyűjtője volt saját magának, így halálakor volt miből válogatni.
A párizsi nagymecsetre sok szót nem vesztegetnék, mivel mostanra már eléggé belefáradtam a bejegyzés írásába, és még rengeteg ígéretemet nem teljesítettem. Érkeztünkkor éppen óriási tömeg áradt kifelé, nyilván szertartás lehetett nem sokkal korábban, no meg valami filmet is forgattak éppen fiatalok. A mecset amúgy az Alhambrát utánozza. Namost aki látta már az Alhambrát, az tudja, hogy utánozhatatlan. De ez sem mérgezi meg túlságosan az élményt, igazán kellemes hely, bár nem feltétlenül közönségcsalogató.
Újabb látogatást tettem továbbá a Musée du Luxembourgban, ahol ezúttal Filippo és Filippino Lippi, illetve köreik műveiből láthattunk egy nem túl sok műalkotást felvonultató kiállítást. Ezek a képek a kiállítás beharangozója szerint sohasem jártak még Franciaországban, ennek oka azonban házi szakértőm szerint főképp az lehet, hogy eredeti helyükön, Pratóban sem gyakran hozzák ki őket a múzeum raktárából. Ami a korszakból érdekes, az nyilván in situ található meg. Természetesen ezt sem bánom, bár tény, hogy már most alig emlékszem valamire a magas jegyáron, illetve az egyébként igen kulturált múzeumon kívül.
Az Institut du Monde Arabe állandó kiállítását a nyár óta újrarendezték és kipofozták. Nagyon jó lett, főleg a leg(f)első szint, no meg a honlap: http://www.qantara-med.org/qantara4/public/index.php Erre most nem vesztegetnék több szót, szerintem ezt is érdemes meglátogatni, noha kétségkívül ehhez sem árt némi, a turistáskodáson túlmutató személyes érdeklődés.
Ami viszont mindenképpen érdemel néhány mondatot: Saint Denis híres-nevezetes székesegyháza. Történt ugyanis, hogy a hetedik században bizonyos Dagobert (nem, nem a Duck Tales szereplője) templomot alapított azon a helyen, ahol a legenda szerint Szent Dénes nyugszik. Dénes arról nevezetes, hogy miután lefejezték a Montmartre-on (tudniillik térítette a gallokat), azzal váltott ki némi csodálkozást, hogy hóna alá vette lenyakazott fejét, és egészen idáig gyalogolt még, mielőtt összeesett volna. Ezt a mutatványt a keresztény uralkodók igen sokra tartották, s elég korán elkezdtek ide temetkezni, néhány kivétellel egészen a 18. századig.
A francia forradalom idején ugyan az összeset kihantolták és tömegsírba hajigálták, valahová a főoltár alá, de bizonyos Alexander Lenoir előrelátásának köszönhetően az emlékművek megmaradtak. Így aztán a bazilikában, amely ugyebár a 12. századi, Suger apát tervei alapján végzett átépítése után az elterjedő gótika első remekműve lett, számos királysír tekinthető meg a mai napig, no meg, ha jól értem, az első rózsaablak is.
A környék kevésbé kellemes élmény, mint maga a bazilika, bár korántsem tűnt olyan vészesnek, amilyennek sokan beállítják. Mindenesetre vetettem kívülről egy pillantást a Stade de France-ra, elücsörögtem a helyi múzeum lépcsőjén, majd a hídon rábukkantunk arra az emléktáblára, ami az éjszaka leple alatt a Szajnába lőtt algériai bevándorlókról emlékezik meg. Ne tessék félreérteni: a rend őrei lőtték őket oda. Ez is Franciaország hatvanas évekbeli történelméhez tartozik, csak éppen erről nem szokás túl sokat beszélni.
És aki idáig eljutott, annak jutalomképp: egy kép a Jardin des Tuileries-ben található fantasztikus szoborgyűjtemény egyik tagjáról, illetve rólam, amint a Luxembourg-kertben hozom a legjobb formámat.
Ja és igen: a mai órám megint elmaradt. Sztrájk van. Megint. Ezek sose unják meg? Ráadásul április 11. és 27. között szünet lesz. Őrület...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése