TIZENHETEDIK BEJEGYZÉS - A kínai kaja Kínában csak kaja

Párizsban minden drága. Ha az ember idevetődik Erasmusszal, és az alapösztöndíj kiegészítésére pályázik, a következőt tapasztalja: a három kategória közül Franciaország a másodikba, Párizs azonban a harmadikba van sorolva. Jelzem, ez az egyetlen város, amelyet külön kezelnek az országtól, amelyhez tartozik.

Viszont én szerencsés vagyok. Nem kell fizetnem a szállásért (ez óriási spórolást jelent), továbbá meglehetősen olcsón ehetek jót és kiadósat az ENS menzáján. Egészen pontosan 3,80-ért kapok egy általam választott főételt a tetszetős kínálatból, és további két, szintén általam választott "kiegészítőt" (gyümölcsök, pudingok, sütemények, joghurtok, stb.). A leves és a saláta ingyenes, bár előbbi viszonylag ritkán van.

Aki nem ilyen szerencsés, az leginkább nem enne, ha nem tudnák a franciák is, hogy vannak szegény, elesett diákok. Na, nekik találta ki a Crous nevezetű nemistudommicsoda, legyen mondjuk: vállalkozás, amely egyébként szállásadással és diákmunkával is foglalkozik, hogy menzát működtet. Ezen a menzán 2,80 egy ebéd, és állítólag meglehetősen jó a kínálat.

Állítólag. Merthogy én még nem voltam. Úgy találtam, hogy a legközelebbi crous is kicsit túl messze van, szemben azzal a kínai étteremmel, ami úgyis útba esik az üzlet felé, amelyben vásárolni szoktam. A kínaiak meg odahaza olcsónak számítanak. Ráadásul szeretem is a kínai kaját. Továbbá nemcsak hogy erősen kínainak kinéző embereket láttam ott enni, hanem magukat a dolgozókat/tulajdonosokat is. Ez a kettős megerősítés, főleg az utóbbi, tehát az, hogy ezek itten megeszik, amit főztek, véget vetett a lamentálásomnak.

Ezután én voltam az az enyhén megszállott alak, aki minden szombaton és vasárnap betért eme kínai étterembe, és ugyanazt a citromos, panírozott halat rendelte, magában. Ennek az ára elviselhető volt, ízlett is, és adtak hozzá egy kancsó vizet, ingyen. Kedvemre volt az egész, de nem véletlenül fogalmazok múltidőben. Először csak nem adtak vizet. Na mondom, ez a legkevesebb. Aztán egyre furcsább hangnemben kérdezték, hogy ennyi?, más nem lesz? Aztán már tálcát se kaptam, mint a többi földi halandó. Még ezeket sem véltem túlságosan komoly atrocitásnak. Nyilván válság van, küldeni kell haza az apanázst, én meg itt szórakozom a négy és fél eurómmal.

Ma azonban betértem, és nem volt a megszokott halam. Ezért gondoltam, együnk egy rendeset. Kértem valami hússzerűt, rizzsel, meg egy sült banánt. Nem akartam elhinni, hogy mindez többe kerül, mint egy rendes napi-kétnapi bevásárlásom. A kajával nem volt komoly gond, vizet is kaptam, és kedvesen tette elém a kínai hölgyemény az étket, szóval teljesen úgy voltam kezelve, mint egy tisztességes vendég, aki nem szórakozik a derék kínai néppel. Na de aztán, ahogy végeztem a főétellel, elém helyezte a sült ananászt - azzal a kísérőszöveggel, hogy íme a sült banánja, mösziő. Ekkor már tudtam, hogy ide se nagyon jövök többet.

Kifelé menet meglestem, tán 0,20 euró különbség volt a banán és az ananász ára között. Nem mondom, hogy ez háborús ok, meg nem is gondolnám, hogy bosszúból a magyar kerékpáros hadtestnek Pekingig kéne tekernie, de úgy döntöttem, ezentúl inkább megoldom a hétvéget hidegkajával. Úgyis csak szüleim megnyugtatására eszem hétvégén is meleget, én simán meglennék nélküle. Jól be is vásároltam, persze a kevéske saláta, kevéske felvágott, csokoládé kombóm sem volt túl olcsó. Amikor azonban felbontottam a salátámat, amiben annyi tartósítószer lehet, hogy ha ilyet evett volna, Lenint se kéne annyiszor újrabalzsamozni, szóval ahogy ettem, úgy a harmadik villán fennakadt egy gusztustalan hajszál.

Ekkor döntöttem el, hogy megkeresem azt a crous menzát. Ha ott is lesz valami gikszer, akkor tanulság biztosan nincs.