TIZENNYOLCADIK BEJEGYZÉS - Indulatos kiáltvány, avagy a démont könyvtárosnéninek!

Visszavonom! Ha valaha is, órán vagy órán kívül, tanárnak vagy diáknak, ismerősnek vagy ismeretlennek, komolyan vagy komolytalanul, tanteremben vagy kávézóban, egyáltalán: ha bármikor, bárhogyan, bármilyen okból érveltem amellett, hogy költsenek többet a könyvtárak fenntartására, az új kiadványok beszerzésére, arra, hogy a szegény magyar diák is első körben olvashassa a Mindot vagy a Phronesist, a Cambridge University Press vagy a Brill legújabb kiadványait, hát most egyetlen tollvonással (egérkattintással) visszavonom!

És nem azért, amit eddig is tudtam, hogy még a legnívósabb kiadók kiadványainak is mintegy 90%-át tökéletesen felesleges elolvasni; vagy nincs bennük semmi, amit ne írtak volna meg rég, vagy van, de azt csak azért nem írták meg, mert vállalhatatlan marhaság. Nem, most nem ezért mondom, hogy mondjanak le minden folyóiratot és ne vegyenek többet idegennyelvű kiadványt. Azért követelem, hogy így járjanak el, hogy rendezzék be az összes szép könyvtártermet táncteremnek vagy akárminek, hogy a hozzám hasonló fiatalok elméjének épségét megőrizhessük.

Egyszerűen nem igaz, hogy akármilyen témát választ az ember, végeláthatatlan a publikációk sora. Ezzel nem lehet lépést tartani. Az angol, német, francia, olasz szakirodalom mellé felsorakozik a holland, a portugál, a görög, a spanyol, sőt a lengyel és a többi. Hetente jönnek az új cikkek, sőt külön könyvek arról, hogy két tetszőlegesen meghatározott időpont között milyen tételekkel gyarapodott a tetszőleges téma szakirodalma. Már várom az első bibliográfiai áttekintést a bibliográfiai áttekintésekről. Az lesz csak a szép.

Teret a tárgyitudás-mentes éleslátásnak!

Az ég szerelmére, ezerszer annyi Platón-szakirodalmat olvastam már, mint Platónt! És azt hiszem, semmivel sem kerültem közelebb a megértéséhez, mint ha csak feleannyi energiát öltem volna az eredeti szövegek olvasásába. Kellene egy arányszám, hogy mekkora terjedelmű szöveget mekkora terjedelemben lehet kommentálni, és amikor ezt egy új publikáció túllépi, az általa hivatkozott irodalmak közül egy ugyanakkora terjedelműt rituálisan megsemmisíteni. Ez lenne az egyetlen mentálhigiéniailag felelős magatartás, és talán még a publikációgyárosokat is arra késztetné, hogy tisztességesebben járjanak el a felhasznált irodalommal. Nem csak azért, hogy a remek gondolatokat (haha...) ne hagyják végleg elveszni, hanem mert ott ülne vállukon a kis démon, és folyton azt súgná: talán te leszel a következő!

És ha már vállon ülő kis démon, no meg a könyvtárban elvesztegetett életek. A poros könyvek között töltött idő miatt asztmás és halálsápadt akadémikusokra, akik a tudósi életpályáját nyilván a hősi halál mintájára képzelik el (ti. arra áldozzák egyetlen életüket, hogy elolvassák és megértsék mindezt a ... szöveget a társadalom többi tagja helyett), szóval hogy ezek a derék akadémikusok egyszer rendesen végiggondolják azt a bizonyos Nietzsche-passzust:

"Mi volna, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad surranna legmagányosabb magányodba, s így szólna hozzád: ’Ezt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor élned kell; és semmi új nem lesz benne, hanem minden fájdalom és gyönyör, és minden gondolat és sóhaj, és életed minden kimondhatatlan kicsinysége és nagysága vissza kell számodra térjen, és minden ugyanebben a sorban és rendben – és ugyanígy ez a pók és ez a holdvilág a fák között, és ugyanígy ez a pillanat és én magam. A létezés örök homokórája mind újra megfordul – s vele te is, porszem a porból!’ – Nem vetnéd-e magad a földre csikorgó fogakkal, és nem átkoznád-e meg a démont, amelyik így beszélt? Avagy megéltél-e már egyszer egy rettentő pillanatot, amikor ez volna válaszod neki: ‘isten vagy, és sosem hallottam istenibbet!’ Ha ama gondolat a hatalmába kerítene téged, úgy, amilyen vagy, megváltoztatna és talán szétmorzsolna; mindennél és mindenkinél a kérdés: ‘akarod-e ezt még egyszer és még számtalanszor?’ – a legnagyobb nehézkedésként súlyosodna cselekedeteiden! Avagy mennyire kellene hogy szeresd önnönmagadat és az életet, hogy ne kívánj semmi többet, mint e végső, örök megerősítést és megpecsételést? –"