TIZENHATODIK BEJEGYZÉS - Hallgatni arany

A héten megint elmaradt egy órám. De ez nem meglepő, hiszen valahogy így kezdtük. Február 7-én, szombaton megérkeztem. 9-én reggel volt egy órám, ahol a tanár bejelentette, hogy a következő két hétben nincs óra. Ugyanez csütörtökön és pénteken, megtoldva azzal, hogy a pénteki óra, a tanár szavajárásával, "est un peu désorganisé", néha van, néha nincs, és ha van, akkor sem feltétlenül mindig ugyanarról. Ennek eredményeképp tegnap, azaz pénteken 10:30-kor egyedül voltam órán.

És a tanár megtartotta.

Ez a tény önmagában elég volt ahhoz, hogy remegő gyomorral üljek előrébb (tudniillik ELTE-n szocializálódott diákként ösztönösen minél hátrébb keresek helyet a teremben - kedvencem, mikor 60 fős évfolyamok ülnek egy 30 főre tervezett szemináriumi terem hátsó falánál összezsúfolódva, na nem a padoknál, hanem a padok mögötti széksorokban. Akinek pedig nem jut hely, mert későn jön (ez általában hatvan emberből húsz-huszonötöt jelent), az sem választaná akár a leghátsó padsort, hanem inkább a két oldalsó fal melletti székeket cserkészi be, az okosabbja, áldom az eszét innen is, meg egyenesen leül az ajtó elé, és fel-felugrál, ha jönnek azok, akik még többet késnek. Mert mindig van, aki többet késik.

(Kedvenc esetem még elsőéves koromban történt: az egész évfolyam számára kötelező kurzuson 45 perccel kezdés után besettenkedik hátulról egy srác, leül, leveszi a kabátot-pulóvert, kipakol mindent a táskájából, ami miatt nem tud benyúlni az áhított laptopért.
Mikor végre az is a padon van, és lassan bebootol, a folyamat kb. 15. percében tartunk. Szövegszerkesztőt kinyit, öt percig néz előre, szegény kurzor továbbra is egyhelyben piheg, a miniklaviatúra szinte remeg, hogy megérintsék - de ekkor a srác úgy dönt, ez az előadás nem éri meg, hogy kivárja a hátralévő fél órát, ezért a negyedórás folyamatot felgyorsítva öt perc alatt összepakol, felöltözködik, és a lehető leghalkabban igyekszik vissza a hátsó bejárathoz.
Mindezt történetesen annak a tanárnak a fia abszolválta, akinek a neve alatt a kurzus futott, de nem ezért nem volt következménye az egésznek, ahogyan nem is nagyon lesz soha semmi hasonlónak. Egyszerűen a tanárokat sem érdekli különösebben, hogy mi történik a katedra másik oldalán. Az én praxisomban az egyetlen pozitív ellenpélda az volt, amikor a zh-t írató adjunktus kezdés után 10 perccel egyszerűen kulcsra zárta belülről a termet. Aki ennél többet késett, mehetett szóbelizni. Szerintem így lenne korrekt.)

Na, de térjünk vissza oda, hogy az ismeretlen istenekhez mormolom imáim, nehogy beszélni kelljen, fejemet lehajtom, szorgalmasan jegyzetelek, mereven nézem a kiosztmányt, ha néha feltekintek, helyeslően bólogatok. A tanár szerencsére partner, vagy az imáim hallgattattak meg, és nem kérdez, mondja a magáét. Amúgy is megfigyeltem már, hogy a tanítást one-man show-ként fogja fel. Ez nem azt jelenti, hogy nem szereti más hangját hallani - láthatólag élvezi az eszmecserét, szívesen veszi, ha a diákok megszólalnak (amúgy ő a filozófia szakos tutorálás felügyelője, a főtutor, mondhatnám), de hát a jó előadóművész is együtt él, lélegzik a közönségével, nem? Valaki bekiált a hátsó sorokból, rögtön megvan az elmés riposzt - valami ilyesmi itt egy élénkebb szeminárium.

Mert úgy veszem észre, hogy itt a diákok jobban szeretnek beszélni. Emlékszem, mikor az egyik olyan professzornál, akinek tényleg szívesen hallgattam az óráit, meglehetősen kellemetlen vizsgaélményem volt. A kellemetlen élményt pedig csakis magamnak, a saját rosszul huzalozottságomnak köszönhettem. Az oktató hozzáállása ugyanis nagyon szimpatikus: egyáltalán nem az érdekli, hogy vissza tudom-e mondani, amit ő a félév során elmondott az olvasott szövegről, hanem eleve azzal kezdi a vizsgáztatást: mondjon egy-két dolgot, amit a könyv kapcsán gondol, ami eszébe jutott, ami esetleg nem került kellő mélységben szóba az órán, satöbbi.

Én ekkor ledermedtem. Nem tudom, kiült-e a halálos rémület az arcomra (sokáig hittem azt, hogy tudok fapofával nézni, de aztán sorban jöttek a visszajelzések arról, hogy nem: diáktársak böktek oldalba, hogy ne nézzek már olyan megvetően, ne unjam már olyan feltűnően, sőt egyszer, kis túlzással, szabályosan megfélemlítettem egy tanárt, aki hebegő magyarázkodásba kezdett, hogy hát nyilván lehetne ezt teljesen más szempontból is tárgyalni...), de mondani csak annyit tudtam: lenne két észrevételem, de csak miután elmondtam, mi van a könyvben.

Hát, a nagytekintélyű professzor ekkor kicsit félreszívta a pipáját, de hamar úrrá lett magán, és egyetlen kézmozdulattal jelezte, hát legyen, ha annyira el akarja mondani, hadd mondja. Ekkor én belekezdtem a monológba, ami gyakorlatilag a tartalomjegyzék felmondását jelentette, minden egyes nagyobb egységnél alkalmazva legalább egy-két olyan szófordulatot, ami valamelyik órán hangzott el, mert ugye én bejártam, tetszik tudni, amikor meg nem, akkor is elkértem a jegyzetet, hát ilyen vagyok én, a jó tanuló felel. Ezt a szófosást öt percig bírta talán, akkor félbeszakított, és annyit mondott, azt mondta, van két észrevétele, halljuk.

Itt már nem volt visszaút, meg kellett nyilatkoznom. Nem beszélhettem teljes sületlenségeket, mert kicsit mintha megbocsátotta volna az előző öt percet, és kifejtette, hogy azért jobban meggondolva mégis miért marhaság, amit mondok. Ezt nyugtáztam, vártam megadóan a halált, mint Cicero a formiaei villában, amikor zárásképp a következő kérdés szegeztetett nekem:

-Már csak azt szeretném tudni, hogy maga szerint miért van az, hogy ha én az Egyesült Államokban tartok órát, ahol pedig a diákok tizedannyira sem felkészültek, mint maguk, akkor ha felteszem a kérdést, hogy van-e valakinek hozzátennivalója, minden kéz a magasba emelkedik, itthon viszont hiába kérdezem ugyanezt, senki - többek között maga se, pedig láttam, hogy rendesen bejárt -, senki nem kérdez soha semmit.

Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy ez most a mentőkérdés-e, meg hogy mi lehet a helyes válasz, de aztán gondoltam, feladom. Visszakérdeztem, hogy a tanár úr mit gondol erről? És akkor kedvesen, lényegretörően (kb. ahogy vizsgáznom kellett volna) elmondta, hogy szerinte ez demokráciadeficit. Egyszerűen ahhoz vagyunk szokva, hogy a tanár beszél, a diák leírja és visszamondja. (Abban a pillanatban nem éreztem úgy, hogy jó ellenpélda lennék.) És igen, tessék csak belegondolni, ahogy én is próbáltam elmagyarázni Linusnak, mikor utoljára beszélgettünk: hát Magyarországon hogy is nevezik az egyetemi ifjakat?

Hallgatók.

Na hát itt vissza is kanyarodhatunk a pénteki szemináriumhoz, ezt itt és most úgysem fogjuk megemészteni, ez van, ez adatott, ezzel az örökséggel kell együttélni - nomeg néha azért örülök, hogy nem kell azt a sok csekély értelmű medvebocsot hallgatnom, akikkel a sors egy terembe sodort, akik például ilyeneket tudnak, hogy "-Tudják, mit jelent a normatív? - Elbeszélő. - Nem, nem, az a narratív...", vagy éppen egy Szent Ágoston, Vallomások XI. könyvéről szóló referátumban végig azzal hivatkozik a szövegre, hogy "a cikkben Ágoston azt írja, hogy..."; a motiváltabbja még külön jelentkezik is, hogy hosszan kifejthesse álláspontját arról, hogy az európai gondolkodás történetében senki nem írt olyan hitelesen férfi és nő szerelméről, mint Platón -, nadeszóval most már tényleg ott ülök, Párizs, ENS, Salle Paul Lapie, Hume-szövegolvasás, egyedül.

És a tanár mondja, mondja, mondja, én helyeselek, fixírozom a lapot meg a füzetem, közben igyekszem takarni a nálam lévő könyvet, nehogy realizálja, hogy rosszat vettem (a fene egye meg, nem baj, legalább van angol-francia bilinguis Hume-om), de persze észreveszi, én azért még igyekszem úgy csinálni, mintha meg tudnám találni benne azt a szöveget, ami nyilvánvalóan nincs benne. Egy ideig ül velem szemben, de aztán beindulnak a reflexei, feláll, és ugyanazt a műsort levágja, amit a megtelt előadóban szokott, táblára ír, ablakon kinéz, mindenféle tárgyat felkapva magyaráz, ide-oda ugrál a teremben, szóval látszik, hogy ezt tudja, és ezt hozza akkor is, ha kevés a fizetővendég. (Sőt még az se, elvégre eleve megkérdezte, hogy a nagy vizsgát letenni vagyok-e itt, mondtam, hogy nem.)

Már az is elég meglepő, ha egy tanár úgy áll hozzá, hogy neki bizony reklámoznia kell magát. Megyek be a harmadik héten az órámra, és a Pavillon Pasteur, vagyis a filozófia szakos épület ajtaján nagy betűkkel kiírva: "Ezen a héten: bevezetés a vallásfilozófiába, a vallásos hit mibenléte, második emelet", mint valami cirkuszban, komolyan. És ugyanez az órán vagy az óra után szétküldött emailekben is: kedves diákság, tényleg olvassunk-e Hume-ot, vagy inkább beszéljünk arról, hogy az isteni előretudás összefér-e a szabad akarattal? Kereslet-kínálat viszony van itt, úgy érzem, az oktató elmondja, mit tud kínálni, a diákok meg megmondják, hogy mire vevők, mi az, amiért bejönnek, és nem érzik elvacakolt időnek azt a heti két órát.

No, hát ilyen benyomásaim vannak. Külsőségekben nagyon hasonlóan mennek itt a dolgok, de úgy érzem, a mélyben teljesen más lappang. A fluktuáció itt is hatalmas, teljesen más arcok vannak hétről hétre, itt is késnek, meg egyáltalán, mindaz megvan, ami otthon. De azt hiszem, az okok teljesen mások. Nálunk, ahol lassan a felsőoktatásba felvett jelentkezők a 100%-ot súrolják, minden kurzusra annyi hallgató jut, hogy abból aztán lehet morzsolódni/fluktuálódni. Itt viszont mintha az lenne a szempont, hogy a szigorú versenyvizsgán kiválasztott diák figyelmét kell megnyerni. És ha nem sikerül, ha nem jár be az órára, azért a tanár nem büntetheti. Majd eljön a naaagy átfogó, agrégatif vizsgára, és megmutatja, fel tudott-e egyedül készülni. Ami a tanteremben megy, az csak azért megy, mert szeretjük csinálni.

Aztán persze lehet, hogy nem kéne ilyen kevés tapasztalat alapján ilyen bonyolult összefüggésrendszereket feltételeznem. Lehet, hogy csak azt vetítem ki, amit látni szeretnék. Annyi biztos, hogy az itteni diákok nem jobbak, mint a legjobb magyar diákok. Sőt. De valami titkuk mégis lehet, és ezt a titkot akarom én megtalálni. Az is lehet, hogy nem több, mint a nagy európai nyelv + biztos anyagi háttér + az a tudat, hogy akit ide felvettek, már nem marad állás nélkül + jó könyvtár. Ja és persze az, hogy megtanították őket tanulni: precíz jegyzetek, nyolcvanféle színes ceruza, egyikkel aláhúz, másikkal melléír, vagy mittudomén, de bizonyára nagyon hasznos.

(Ajánlott olvasmány: http://katyusa.blogspot.com/2007/10/destiny.html )

De ha valami más, esetleg valami varázsital vagy titkos rítus, akkor a nyomában leszek, mint a hülye kis zöldruhás manók a szivárvány végének.