HUSZONKETTEDIK BEJEGYZÉS - Megint Kína, Sex & Death, üzenetrögzítő

Megerősíteném, amit az egyik hozzászólásban olvashattunk: a magyarországi helyzettel ellentétben Párizsban a kínai étek nemhogy nem a legolcsóbb, de kimondottan elegánsnak és különlegesnek számít, ennek megfelelően sokba is kerül. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Boulevard Haussmannon sorakozó Galeries Lafayette-üzletekben is több kínai étterem, illetve teaház áll a felfrissülni vágyók szolgálatára. (És ez bizony nem olyan, mint a Fehérvári úti Elegáns Kínai Étterem, amely nevének kiejtését többnyire hitetlenkedő "jó, de melyik?" kérdés követi, s ilyenkor mindig nyomatékosan le kell szögeznem: ez a neve.)

A fentebbiekből már az is kiderülhetett, hogy az embert próbáló tempóban kivitelezett városnézés tovább folytatódott. Az éppen csak futólag megtekintett üzletház mellett rengeteg helyet bejártunk. Ezúttal nem fognék neki az enumerációnak, mert úgysem ér annyit, mint néhány kisebb anekdotikus betét. Úgyhogy halálosan fáradtan (mintegy tizenkét órányi sightseeing után) teszek erre egy hevenyészett kísérletet.

Volt egyrészt a Montmartre, többször is. Mint azt sokaktól és sokszor, legutóbb egy, a biológia filozófiájával foglalkozó, bevezető jellegű tankönyv címéből megtudhattam, az életben csupán két nagy téma létezik - a könyv címe: Sex & Death. Ennek jegyében a Montmartre legfőbb látnivalói a temető, illetve a vigalmi negyed, benne erotikus(nak hazudott) "műtárgyak" hadát bemutató múzeummal. Hogy melyiket milyen sikerrel tekintettük meg, arra most nem térnék ki - mindenesetre a temető falátt jó alaposan körbejártuk (rátalálva a szépemlékű Ludassy-szemináriumokat idéző Rue Joseph de Maistre-re), míg rájöttünk, hogy a bejárata nagyon máshol van.

(És ide kapcsolódik az is, hogy ma reggel éppen akkor sikerült jó turistaként berombolnom egy templomba, amikor megtermett öltönyös férfiak egy koporsót hoztak ki a vállukon. Nem, nem fényképeztem le.)

Jártunk továbbá a várostörténeti múzeumban, a híres-neves Marais negyedben (amelynek főtere a Place de la Grève, s mivel az unatkozó franciák többnyire itt gyűltek össze elégedetlenkedni, ma franciául sztrájkolni annyi, mint faire la grève). Namost a múzeum, habár a környéke is, az épülete is szép, engem annyira nem nyűgözött le - persze ez annak is köszönhető, hogy a párizsi múzeumi kínálat meglehetősen elkényezteti az embert.

Mindenesetre számos érdekes felfedezést tettem, az egyik termet például elneveztem az Unalmas Tájképek Termének, aztán szívem szerint rohantam volna a főmuzeológushoz, mert beazonosítani véltem egy ismeretlen portréját (szerintem a jólszituált Robert Plantet ábrázolja), egy másik terem kínálata pedig a keresztanyáméktól jó tizenöt éve "kölcsönkért", a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról szóló enyhén elfogult történelemkönyv már akkor is erősen megfakult illusztrációit juttatta eszembe.

Voltunk továbbá, kétszer is, merthogy péntek esténként 18:00-22:00 között a 26 éven aluliaknak ingyenes, a Louvre-ban. Nem sorolom, mennyi mindent láttunk, fényképeztünk (én inkább utóbbiban jeleskedtem, meg hát "lentebb" már mondtam: szerintem ma már nem lehetséges meglátni képeket, a szocializáció során annyira "beimprintelődnek", hogy szép magyar szóval ékeskedjek), de például felfedeztünk egy Magyarországról származó, Szent János evangelista jelképéül szolgáló sast ábrázoló domborművet - az északi országok szobrászatát bemutató tárlaton. Legalább ebben a tekintetben egy mondatban említhetnek bennünket Hollandiával és Angliával.

No meg találtam egy termet, ahol nem volt teremőr, és azon lendülettel jól le is tapogattam az első utamba kerülő szobrot - majd a következő pillanatban észrevettem a kiírást, miszerint "ez a Louvre egyetlen terme, ahol nemhogy nem tiltjuk, de egyenesen bátorítjuk a látogatókat, hogy megtapogassák a híres műtárgyak replikáit". Úgy voltam vele, mint a kis Alvy Singer: "Így már semmi értelme" - és gyorsan, a szabályszegés lehetőségétől megfosztva, távoztam is.

Ez persze még mindig csak töredéke a látottaknak. Hogy mást ne mondjak, csupán templomból annyi van itt, mint a nyű, a hozzátartozó külső-és belsőépítészeti megoldásokkal (nagyon dívik itt a kerengő, ami házi szakértőm szerint a zarándoktemplomok öröksége lehet, csak máshol kiment a divatból), dekorációkkal (amik a tradicionális vallási témák megfestésén-megszobrintásán túl piaci jelenetek komikus ábrázolását is jelenthetik), mindenféle tevékenykedésekkel (például gyerekcsoportok játékos vallási oktatása, amire egy ideig füleltem, akárcsak a múzeumi tárlatvezetésre, ami szintén gyerekeknek szólt, mert a gyerekekhez úgy beszélnek, hogy azt még én is tökéletesen értem), no és persze híres sírhelyekkel, emléktáblákkal. (Nekem, talán érthető okokból, főleg Descartes és Pierre-Daniel Huet emléktáblája maradt meg.)

Az is kiderült, hogy nem ártana képben lenni a helyi sajtóval, mert már terveztük a Saint Denis meglátogatását, mikor kiderült, hogy ott éppen kicsit meleg a helyzet. No meg a városban is, a sztrájk gőzerővel megy tovább, még azt is elmondhatom, hogy jelen voltam a legújabb antikapitalista (illetve posztkapitalista, gőzöm sincs, van-e érdemi különbség) párt megszületésénél, mintegy ötszázan még verekedtek is a rendőrökkel, háromszáz renitenst le is fogtak a rendőrök. (Ez itten visszaolvasva félreérthető: a párt megszületése meg a verekedés két független esemény, utóbbinál nem voltam jelen.)

Nekem is volt kisebb afférom a helyi békávésokkal (akik, noha gumibottal és védőmellénnyel mászkálnak, mégis kevésbé orkok, mint kollégáik odahaza), de ékes franciául elmagyaráztam, hogy nem értem, mi bajuk, és továbbengedtek. - Ide lábjegyzet: azért az mégsem annyira vicces, amikor szép nagy géppuskás emberek sétálnak a metróban, fegyver szigorúan a kézben. Na meg félpercenként bemondják, hogy biztonsági okokból senki ne távolodjon el túlságosan a táskájától. Mondanom sem kell, nem a tolvajoktól féltenek. (Mert Párizs bizony ilyen szempontból is nagyváros: az RER elgázolt tizenvalahány embert; egy pasas túszul ejtette a saját anyját, majd hátbalőtt egy az utcán békésen sétáló férfit, végül a mesterlövészek végeztek vele; most meg egy hároméves kislányt téptek ki az apja kezei közül, miközben egy nyilvános parkban sétálgattak.)

Milyen epizódokat idézzek még föl? Az is élesen megmaradt, hogy a várostörténeti múzeumban van defibrillátor, bele se akarok gondolni, minek; továbbá feladtam azt az igazából explicite soha meg sem fogalmazott tervemet, hogy a kisjézus-ábrázolásokból kisebbfajta tipográfiát csináljak egyszer, a mögöttes teológiai tartalmak után kutatva - ekkora változatosságot nem lehet nyomon követni, legalábbis én nem tudom (nomeg nyilván valaki, valahol megcsinálta már, sokkal jobban, mint én valaha is tudnám); no meg volt az a nagyon kedves néni, aki az Aquinói Szent Tamás nevét viselő templomban termett mellettünk, és hosszas magyarázás után (jelzem, a jelek szerint több nyelven folyékonyan tudja ezt produkálni) közölte, hogy ha bármi kell, ő itt járkál körbe - és tényleg; utcazene az Abbesses téren, napfürdőzés a Pantheon lépcsőjén, fejbekólintó szembesülés az Eiffel-toronnyal a Trocadérónál, séta a Conciergerie-ben, valamint a királyi palota kertjében - és így tovább, és így tovább.

Majd' elfelejtem az Invalidusok dómját, a Rodin múzeumot (igazán kellemes hely, és jó példája annak, művészpajtásék mit össze tudnak kaparni maguknak az állam kárára), a Musée Jacquemart-Andrét (itt is lenne miről mesélni, hogyan lesz a portréfestőből gazdag úrihölgy, aki azon sajnálkozik, hogy ha Indiából átugrik Jávára, teljesen meg kell változtatnia a világkörüli útjára vonatkozó terveit), a Parc Monceau, vagy éppen az Au Petit Budapest elnevezésű magyar étterem, nem messze a Sacré-Coeurtől - szóval ez nem olyan, mint a könyvek elején a köszönetnyilvánítás, itt tényleg hiányzik az, amit kifelejtek.

Röviden: Párizs nagyon jó, Párizs nagyon szép, Párizzsal meg vagyok elégedve.

Ja igen, és ha lenne üzenetrögzítőm, biztos felmondanám rá: "Ha pénteken este keres, sajnos a Louvre-ban vagyok. Kérem, ismételje meg hívását később."