Terveztem rengeteg tematikus bejegyzést, eddig egy se valósult meg. (Sőt több, mint egy hete egyáltalán nem jegyeztem be semmit.) A legutolsó a következő hangzatos címet viselte volna: Tíz összefüggéstelen propozíció annak jegyében, hogy a világ mindaz, aminek esete fennáll. Aztán persze a lustaság ennek is útjába állt, és jó bölcsész módjára meg is ideologizáltam magamnak, hogy maga a koncepció volt átgondolatlan: mindazt a tényállást felhalmoznom, amely fennáll, úgyis lehetetlen. Amit célzok, sokkal inkább egyfajta nádaspéteri univerzum, vagyis mindenféle szeletkék, amelyek összefüggéstelenül keresztezik egymás útját a káosz tátongó torka felett lebegve (szép képzavar).
És hogy mindezt a bölcsészkedést megfejeljem egy jó kis módszertani ellenponttal, hát megmondom, milyen nem lesz, mert nem lehet eme tíz pont: olyan mély, fenséges, végiggondolt és rendszeres, mint a skolasztikus teológia Rabelais óta ismert legkifinomultabb kérdésfeltevése: "Vajon a vákuumban zümmögő kiméra táplálkozhat-e másodlagos intenciókkal?" (Quaestio subtilissima, utrum chimaera in vacuo bombinans possit comedere secundas intentiones) - viszont legalább ilyen értelmetlen marhaság lehet. És lesz is.
Hát kezdjük el.
TÍZ ÖSSZEFÜGGÉSTELEN PROPOZÍCIÓ
Annak jegyében, hogy a világ mindaz, aminek esete fennáll
Annak jegyében, hogy a világ mindaz, aminek esete fennáll
1. Három dolog, ami nem jó: német (~osztrák) leves, arab könnyűzene, francia sütemény.
2. Ha közvetlenül mellettem épp nyolc csendőrökkel teli csapatszállító áll sorban, villogó szirénákkal, és akkor iszonyú hangosan eldurran egy kipufogó, az nem vicces.
3. Ha viszont az első mondat, amit a Musée d'Orsay előtt hallok, a következő: "Nekem itt ne bazmegoljál!", az nagyon is vicces.
4. Ha az ember saját házi szakértővel megy a Louvre-ban, annak főleg előnyei vannak, de talán kisebb hátrányai is.
5. A zarándokutakból egyenesen következik a büszt és a fuksz.
6. Politikai okokból lelőtt újságíróból teherbe esni vágyó hölgyek "ereklyéje" lehet, csak egy rosszindulatú szobrász kell hozzá.
7. Aki csak azért lesz műgyűjtő, mert kell az imázsához, az inkább ne legyen gyűjtő.
8. Nem biztos, hogy királynak lenni nagyon jó dolog.
9. Egy ház sem lesz érdekes, csak mert híres ember lakott benne.
10. A "legalább próbáld meg, majd utána ráérsz gondolkodni" nem jó stratégia.
KOMMENTÁR
1. A francia konyha jó. Tényleg. A péksütemények egyenesen isteniek. Nincs is jobb, mint friss bagettel kezdeni a napot, vagy viennoise-okat tömni magunkba, ésatöbbi-ésatöbbi. Nade rendes sütemény, az nincs. Van egy (ok nélkül) népszerű süteményfajta, az a bizonyos éclair (és nekem csak ebben a pillanatban esett le, hogy ez itten az eklerfánk!). Ez a tapasztalat kicsit ahhoz hasonló, mint amikor végre eljutottam Prágába, és arra gondoltam: igen, nagyon jó lehetett egy békebeli úr számára itt tölteni a hétvégéket, sörözgetni és fürdőzni, de azért aki bármit is csinálni akart, az Bécsbe vagy Budára ment. Már amennyiben ez is segít kicsit jobban értékelni Budapestet, tudniillik a kávéházi kultúrát és a cukrászdákat.
2. A rendőri aktivitás továbbra is megdöbbentő. A minap például láttam egy buszt. Szabályos busz volt, annyi különbséggel, hogy a rendőrség színei és "Police" felirat volt rajta. Üres volt, de ez, gondolom, azt jelentette, hogy épp ment valahova a fiúkért. Nem sokkal korábban pedig (egyébként mindez késő este történt) valami leírhatatlan járműszörnyeteg húzott át a kereszteződésben, miután motorosrendőrök leállították a forgalmat. Mintha egy betonkeverő és egy kamion találkozása lett volna, csak épp szokatlanul fürge. Mi a fene történik Párizsban késő este, aminek a kezeléséhez ilyesmire van szükség?
3. Egy publicisztikában olvastam valaha, hogy ha egy amerikai, egy német és egy magyar áll a Niagara-vízesés előtt, az első azt mondja: "Wonderful!", a német azt: "Wunderschön!", a magyar meg: "hűbazmeg, dekurvafasza!" Valahogy belénk van ez kódolva, talán nem is csoda, hogy az első magyar mondat, amit Párizsban hallottam, rögtön bazmegelés volt. Meg a második is. És azóta is akadt egy pár. Legutóbb a Luxembourg-kertben. Hát, ilyenek vagyunk, asszem. Ehhez kapcsolódik az is, hogy valamiért azt hisszük, külföldön úgyse ért meg bennünket senki. Mikor az Eiffel-torony legfelső szintjén álltam sorba a vécéhez, mögöttem egy fiatal magyar pár férfitagja így szólt kedves párjához: "Úgy nézel ki, mintha bedrogoztál volna." Kicsit kivártam, majd hátrafordultam, és ékes magyarsággal közöltem, hogy a női vécé külön van, és oda nem vár sor, nyugodtan előremehet a hölgy.
4. Szeretek kiállításokra járni, tényleg élvezem, és nem csak a sznobság miatt, hogy elmondhassam, hol és hányszor jártam. Viszont valamiért a képi memóriám nagyon csekély. Átfolyik rajtam az egész, alig marad meg valami. Ezért is nagyon jó, ha olyan emberrel járok múzeumba, aki legalább egy kicsit ért ahhoz, amit lát, és segít nekem ehhez-ahhoz kötni a látottakat. No és persze jó érzékkel választ, hova érdemes menni. Csakhát az ízlések és azok a bizonyos pofonok... A legutóbbi Louvre-túra is igazán jó élmény volt, még ha az izgatott hangú "Arra van a fointenebleau-i iskola! Manierizmus! Meztelen nők!" felkiáltást követően megtekintett termeket tömény Poussin-áradat is követte. Be kell vallanom, egyetemista koromban hallottam először Poussin nevét, mégpedig Balzac Az ismeretlen remekmű c. elbeszélése kapcsán - hát most annyira nem kedveltem meg.
5. Különbejáratú elméletem következik, természetesen szigorúan a tények talaján állva. Gyakran előfordult, hogy a különböző zarándokutak teljesítését a hívek azzal igazolhatták, hogy a végcélnál megvásárolták a csak ott kapható emléktárgyat. Namost (számomra) nyilvánvaló, hogy a derék egyházfiakat ez vezethette a zseniális felismerésre: aki idáig képes volt eljönni, az szívesen ad pénzt azért, hogy valami kacat emlékeztesse az utazásra. Nyilván egyenes út vezetett innen a mai helyzethez, amikor az összes múzeum boltjában a legundorítóbb giccseket lehet megvásárolni. Mostantól ezt a kínálatot, amely a legkülönbözőbb mellszobroktól mindenféle "szakkönyveken" és képeslapokon át az ékszerekig vezet, házi használatra "büszt és fuksz" névvel illetjük.
6. Először is, aki azért megy temetőbe, hogy híres emberek síremlékét lássa, az mindenképpen vigyen térképet. Mi kipróbáltuk az "á, csak sétáljunk, aztán majd szembejönnek az érdekességek" módszert, nem hatékony. A Pére Lachaise temető ugyanis hatalmas. Hírességre alig akadtunk: Oscar Wilde és Eugene Delacroix mellett valami hülye spiritiszta (Allen Kardec) sűrűn látogatott sírjára bukkantunk, no meg bizonyos Victor Noirra, aki nem azért híres, mert bizonyos Pierre Bonaparte egy sértést megtorlandó lelőtte, hanem mert a síremlékét készítő szobrász, Jules Dalou olyan szobrot készített, amelyen furcsa kidudorodás látható a lelőtt Noir lábaköze környékén. A szobor azon a helyen mára teljességgel fényesre lett koptatva, mivel a hiedelem szerint aki szájon csókolja az uraságot, miközben azon a tájékon simogatja, hamarosan gyermekáldásra számíthat. A temetőőrök egy időben megunták ezt a módit, és kerítéssel védték a síremléket, de a tömeges tiltakozás hatására elbontották az akadályt.
7. Számos párizsi múzeum jött létre az államra hagyott magángyűjteményekből, és ezek között vannak igazán értékesek is. Node nem mind az. Bizonyos Ernest Cognaq például rühellte a művészeteket, és csupán azért gyűjtött műtárgyakat, mert úri körökben az a módi. Szakértőket pénzelt, hogy a nevében műalkotásokat vásároljanak. Namost vagy nem adott túl sokat erre a célra, vagy nem jól választotta meg a szakértőket, esetleg a szakértők döntöttek úgy, hogy a pénz egy részét zsebre teszik, de annyi biztos, hogy a Cognaq-Jay Múzeum tökéletesen érdektelen és giccses kacatok gyűjteménye. Cognaq úr amúgy a La Samaritaine elnevezésű üzletlánc megalapítója volt, s büszkén vallotta, hogy soha életében nem lépte át a Louvre küszöbét.
8. A Chateau de Vincennes megtekintése közben fogott el az az érzés, hogy középkori királynak lenni nem feltétlenül volt jó móka. A hideg-rideg kastély falai között tölteni napjainkat úgy, hogy legnagyobb mozgásterünket a közvetlenül egymás mellett elhelyezett "dolgozószoba", kilátóterem és pottyantós budi alkotja, kétségtelenül nem olyan szórakoztató, mint XIV. Lajosnak lenni. Nem csoda, hogy folyton háborúzni kellett, akkor legalább történt valami.
9. "Róma olyan, mintha valaki a nagyanyja holttestének mutogatásából élne" - elfelejtettem, kitől származik eme bonmot, de a Victor Hugo-, Balzac- és Delacroix-emlékház megtekintése után kicsit jobban értem. A legnagyobb vonzerőt mindhárom esetében a környezet jelenti, főleg a Place des Vosges, illetve a Passy elnevezésű kerület. Nagyon kellemes környékek, nem csoda, hogy ide vetette a sors az említett művész urakat. Maguk az emlékház-múzeumok viszont olyan csodálatos dolgokat mutatnak be, mint Balzac testvérének portréja, vagy éppen Delacroix azon festményei, amelyek egyetlen múzeumnak sem kellettek eléggé, meg egy-két cucc, amit Marokkóból hozott magával. Balzac egyébként képes volt napi szinten levelezni arról, hogy ő milyen sokat dolgozik és milyen keveset alszik, szerencsére a múzeum kurátorai minden terembe kiválasztottak egy-egy ehhez kapcsolódó idézetet. Viszont az Emberi színjáték szereplőiről készült illusztrációk legalább érdekesek voltak, és a háromból két helyre ingyenes a belépés.
10. "And now to something completely different". Behívtak egy ösztöndíj szóbeli fordulójára, amit most már a legkevésbé sem szeretnék megkapni. Ilyenkor mit csinál az ember? Komoly emberek idejét raboltam azzal, hogy ajánlást írtak nekem, én is elcsesztem egy-két éjszakát a pályázati anyag megírásával, több ember szórakozott azzal, hogy a pályázati anyagom távollétemben le legyen adva - mindannyiukkal kitolok, ha ezek után nem utazom haza, és nem teszek meg mindent, hogy jól szerepeljek. Most tehát töröm a fejem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése