Másnap délelőtt a Musée Maillolt, azon belül is a március másodikáig megtekinthető "L'avant-garde russe" c. kiállítást kerestem fel. Ezúttal is magángyűjteményről van szó, bizonyos Georges (gondolom, Georgios) Costakis (1913-1990) zakinthoszi görög származású, Oroszországban nevelkedett üzletember kollekciójáról. Persze, ha már odakeveredtem, nem csak ezt az időszakos kiállítást néztem meg.
Costakis eredetileg a moszkvai görög nagykövet sofőre volt, mígnem a Molotov-Ribbentropp-paktum miatt a két ország megszakította diplomáciai kapcsolatait. Ekkor a kanadai nagykövetségre került, ahol aztán a háború után, 1946-ban magas rangjukhoz méltatlanul izgatott diplomatákat fuvarozott azokba az antikváriumokba, ahol a Vörös Hadsereg által Európából elhurcolt műkincseket lehetett potom pénzért felvásárolni.
A sofőr pedig gondolt egyet, és maga is gyűjtésbe kezdett. Ikonokkal és holland kismesterekkel kezdte, aztán áttért Picassóra és Matisse-ra. Mindez akkor változott meg, amikor megpillantotta Olga Rozanova egyik festményét - és beleszerelmesedett az orosz avantgárd alkotásaiba, amiket a hivatalos orosz kultúrpolitika ekkor már jó ideje "formalistának" bélyegezve tiltott el a kiállítástól. Innentől kezdve gyűjtötte Malevics, Rodcsenko, Tatlin, Popova, Klioun, Klutsis, Nikrityin, Matyusin, Filonov és mások képeit, amiket sokszor maguktól a művészektől vásárolt fel, igen kedvező áron. Végül 1277 műalkotásra tett szert, amelyeket lakásában őrzött, amely hamarosan nemhivatalos múzeumként funkcionált - Costakis pedig minden látogatót orosz népdalokat énekelve fogadott.
Mindez addig ment így, amíg egy betiltott moszkvai kiállítás miatt le nem fasisztázta a szovjet titkosszolgálatot - ezután a háza leégett, a képek valahogy mégis megmaradtak, s a gyűjtemény felét a Tretyakov Képtárnak ajándékozta, a másik felét pedig magával vitte Görögországba. Tulajdonképpen egymaga mentett meg egy korszakot, amelynek számos művésze és műalkotása enélkül teljességgel feledésbe merült volna. A kollekció ma a Thesszaloniki Múzeum tulajdonát képezi. És a végére csak annyit: igen, vannak benne nagyon jó képek, nem csak a sok "fekete négyzet"-baromság (ami egyesek szerint amúgy is barna).
Ja, igen: egy teremben egy korabeli orosz kollektíváról készült fényképek tekinthetőek meg, amilyenekben akár 30-40 ember, több, rokoni szálakat nem ápoló család volt több nemzedéken át összekényszerítve, közös vécével, közös konyhával, satöbbi. Mindezt illusztrációképp orosz nyelvű szövegelés egészíti ki, én egy mukkot nem értettem belőle.
És akkor pár szót arról, mi látható még. A Musée Maillol bizonyos Aristide Maillolról kapta a nevét, akiről, mint megtudtam, csupa jót szokás gondolni. Főleg szobrászként ismert, de csinált ő mindent, festményektől szökőkutakon át mindennapos használati tárgyakig. Művei láthatóak például New Yorkban vagy Stuttgartban - nyilván ez lehet a magyarázata, hogy a nevét viselő múzeumnak csupán a gyenge középszer maradt. Ami ugyanis itt ki van állítva, beszorítva néhány - szintén nem a legjelentősebbek közül való - Rodin-, Matisse- vagy Picasso-darab közé, az személyes véleményem szerint ügyeskezű mesteremberre vall, a művészi tehetség szikrája nélkül. Az viszont nyilvánvaló, hogy nagyon akarhatott valamit egy bizonyos Dina Viernytől, mivel szobrai és képei majd' fele a "Dina ül" - "Dina áll" - "Dina fekszik" - "Dina hulahoppozik" - "Dina orra hegyén makákót egyensúlyoz" tematikára épül.
(Maillol amúgy azzal a szöveggel állt elő Viernynek, hogy igazából már azelőtt is az ő testét mintázta meg, hogy ismerte volna, s hogy olyan, mintha valamelyik műve életre kelt volna. Az ekkor tizenöt éves Dina persze örömmel lett a hetvenhárom éves művész úr múzsája, még úgy tíz éven át. Dina Vierny 2009-ben hunyt el, ötvenöt évvel Maillol után. )
Végül a múzeum harmadik emeletén megtekinthető bizonyos Séraphine de Sanlis (1864-1942) pár festménye. Meglepő módon itt volt a legnagyobb a tömeg, sőt láttam, hogy sokan eleve kihagyták az előző két - egymásba fonódó - kiállítást, és egyenesen Séraphine-t keresték fel. A tárlat hivatalosan január ötödikén zárt, de - nyilván a nagy érdeklődésnek köszönhetően - meghosszabbították.
Ez az érdeklődés számomra érthetetlen. Ilyen jelzőket használnak rá, hogy "naiv stílus", "primitivizmus" - ezek szerintem is állnak, na de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy azt mondjuk a kurátor gondolta. Virágkompozíciók, csendéletszerű izébizék. Hogy kerül ez egy tisztességes múzeumba? Ja igen, úgy, hogy mindezt egy képzetlen bejárónő hozta össze. Aki történetesen a műgyűjtő Wilhelm Uhde bejárónője volt. Dinát Maillol (és Matisse és Bonnard), Séraphine-t Uhde hozta be a köztudatba, illetve a Musée Maillolba.
A különbség csak annyi, hogy Uhde 1934-től Séraphine halálhírét keltette - noha az asszony még 1942-ig eléldegélt abban a szanatóriumban, ahová korábbi jótevője dugta a világ elől.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése