zó Kornél Delta c. filmjét vetítették, premier előtt, a rendező és Bíró Yvette jelenlétében. Pontosabban a tényleges filmvetítés idejére ők diszkréten kivonultak, s csak a pódiumbeszélgetésre tértek vissza. A viszonylag zárt körű rendezvényen legfeljebb, ha negyvenen lehettek jelen, akik között feltűnően sok volt az idősebb, gyanúsan tanárkülsejű nő és férfi.(Közbeszúrt megjegyzés: örömteli látni, hogy a magyar művészet jelen van Párizsban. Tavaly nyáron Kemény István könyvbemutatóját tartották az ENS-ben, most Mundruczó van itt, egy programfüzet tanúsága szerint az operában Eötvös Pétert játszák, stb. - és nyilván ezek csak azok az apró epizódok, amikről nekem tudomásom van.)
Nem vagyok filmkritikus, se - indexem tanúsága ellenére - filmesztéta, egyáltalán: semmi, ami film- előtaggal bír. De véleményem van. A vetítés előtt azon gondolkodtam, milyen vicces lenne magyarul odaszólni a meghívott vendégeknek: "Gratulálok!" A vetítés után azonban csak akkor tettem volna így, ha az operatőrt (Erdély Mátyás) is meghívták volna.
A film képi világa ugyanis szép. Nem csak a táj, a Duna-delta, amiről Mundruczó előszerettel hangsúlyozta ki, hogy a történet előtt megvolt, sőt: a "forgatókönyv" a táj függvényében alakult, és nem is csak az, hogy a filmet minimális filmes eszközzel élve forgatták, ahogy fogalmaztak: "minden nélkül, ami ma divat, úgy, ahogyan ötven éve is elkészülhetett volna". Ezeken túl is akad számos magával ragadó apró megoldás. Például, hogy (VIGYÁZAT! SPOILER!) a két főszereplő csókját nem látjuk, csupán egy közelit kapunk az alacsonyabb termetű nő ágaskodó bokájáról. Vagy ahogy a férfi a nő elé tartja a tükröt, mikor az fésülködik. És talán ide számolnám azt a jelenetet is, ahol azt, ahogy a nevelőapa megerőszakolja nevelt lányát, túl messziről látjuk ahhoz, hogy igazából bármit is lássunk - ha nem lenne teljességgel felesleges elem, és nem követné a film legízléstelenebb jelenete.
Az előző bekezdésemből két dolgot emelnék ki: zárójelben tettem a forgatókönyvet, és felesleges elemről beszéltem. El is érkeztünk a film - szerintem - legnagyobb bajához. Szépen hangzik, hogy a rendező csupán odavitte a színészeket a helyszínre, és hagyta, hadd játszanak, mindenféle prekoncepció nélkül - de ebből nem "fantasztikus eredmény" (Mundruczó szavajárása) született, hanem teljességgel összefüggéstelen, széthulló események semmitmondó egymást követése. A rendező hangsúlyozta, hogy "nem szereti a pszichológiát a filmben", sokkal inkább a gesztusokban hisz - és ez is rendben is volna, de a pszichológiával együtt ne öntsük ki a koherenciát is abból a bizonyos lavórból, ha kérhetem.
A történet nagyjából a következő (ÚJFENT SPOILER.) Vidéki dagonyába megérkezik egy fiú, akiről kiderül, hogy innen származik. Az anyja közli vele, hogy van egy húga. A fiú kiköltözik az apja régi folyóparti viskójába, és saját ház építésébe kezd. A lány követi, együtt élnek, nyilvánvalóan nem csak úgy, mint édestestvérek. Közben kiderül, hogy a fiú állatkertben dolgozott korábban, rengeteg pénze van, és egyszer ápolt egy lányt, akit soha többé nem látott, de nála maradt az ezüstpohara.
Mi a probléma? Hogy az egészből nem áll össze semmi, mármint semmi több, mint valami nagyon banális kis történetecske. Ami ráadásul tele van tűzdelve olyan apró elemekkel, amik ama bizonyos csehovi alapmondat ("ha a színdarab első felvonásában egy puska lóg a falon, annak el kell sülnie, mielőtt a darab véget ér") fényében a vágóasztalon kellett volna végezniük. Mivel nincs pszichológia, nincsenek motivációk, nincsenek előzmények és következmények, nincs igazából semmi, csak a táj, meg egy banális sztereotípia.
Nem olyan régen egy bisztróban ücsörögvén a mellettem beszélgető üzletemberek beszélgetésére lettem figyelmes. Az egyik nagyon be akarta bizonyítani, hogy jártas a világ dolgaiban, gyakorlatilag minden mondatában másik ország másik sajátosságáról beszélt. És egyszer csak elérkezett Marokkóhoz, kijelentvén, hogy valami nagy francia multi azért nem oda telepítette a gyárait, mert az ottani franciában csupán a tegezés használatos - és ez szerinte körülbelül a "szabolcsi suksüköléssel egyenértékű". Ha egy kicsit hevesebb vérmérsékletű vagyok, odamegyek, és beszélek neki kicsit a magyar irodalmi nyelv forrásairól, és csak aztán borítom rá az asztalt.
Hogy miért meséltem ezt el? Mert Mundruczó filmjét nézve legalább ilyen sztereotíp és bugyuta képet kaphatunk a Duna-delta vidékéről, ami azért meglepő, mert a rendező maga onnan származik. Mi több, saját visszatérés-élményét is megpróbálta belevinni a filmbe. Nagyon sajnálom, ha neki ez így sikerült.
(De ha már ide érkeztünk, ajánlott olvasmány:
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21481
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21550
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21913)
No, hát a filmről ennyit akartam elmondani. Meg még talán annyit, hogy azért szerepelni is tudni kell, és ebben Bíró Yvette magasan verte Mundruczót. Utóbbi nagyon mély arckifejezéssel nézett maga elé, közölte, hogy "I don't speak French, luckily" (gondolom, ez irónia akart lenni, de nem sikerült), és nyilván abban a hiszemben, hogy a tolmácslányon kívül úgysem érti senki, nagyon flegma és nyelvtanilag széteső válaszokat adott a kérdésekre, amikből az említett diáklány nagy-nagy zavarok közepette kerek francia mondatokat faragott. Lehet persze nagyon művésznek lenni, de azért ennyi igényesség beleférne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése