Vajon mihez kezd a pénzével az a portugál, aki 19 évesen Dél-Afrikába megy aranyat bányászni, és milliárdosként tér onnan vissza? Nyilván műgyűjtő lesz belőle. José Berardo (1944) pontosan így csinálta (no meg egyszer megpróbálta megvenni a Benficát). A huszadik századi irányzatok ismert, illetve méltatlanul keveset emlegetett műalkotásaiból létrehozott gyűjteménye állítólag felér bármelyik erre szakosodott múzeum állományával. (A Sotheby's és a Christie's aukciósházak mintegy 400 millió dollárra becsülik, Berardo azonban nem hajlandó eladni egyet sem.)
A portugáliai Belémben honos gyűjtemény február 22-ig a párizsi Musée du Luxembourgban látogatható, "Mirótól Warholig" címen. Igen kellemes környezet, a Jardin du Luxembourg legalább olyan szép, amilyen nagy. A Berardo-kollekció nyolcszázhatvanvalahány darabjából 74-et állítottak ki. Az öt terem közül négy időrendi-tematikus: a szürrealizmus és a dada után a két világháború közötti absztrakt művészet következik, majd a hatvanas évek széttartó irányzatai, végül a második világháború utáni absztrakt.
A legelső teremben viszont a gyűjtő személyes kedvencei láthatók. Amikor a kiállítást néztem (ma délelőtt), ezzel még nem voltam tisztában - csodálkoztam is, hogyan kerülnek ezek a művek egymás mellé -, és most elégedetten állapítom meg, hogy a nekem leginkább tetsző kiállított tárgyak is többnyire innen valóak: Picasso 1909-es "Tête de femme", illetve Jackson Pollock 1938 és 1941 között készült "Head" c. alkotása.
De azért a többi teremben is akadt néznivaló. Személyes kedvenceim (már amikre vissza tudok emlékezni, sajnos minden igyekezetem ellenére a kultúrélmény elég hamar lepereg rólam - József Attilával szólván: "a kultura úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben"): Jean Tinguely "Indián főnök"-e, amire én nem találok szavakat, de tíz percenként nagy feltűnés keltve rázkódott össze-vissza (megjegyzem, nem ezért tetszett), aztán Vantongerloo, akinek hirtelen nem tudom, miért írtam fel a nevét, de a legeslegnagyobb élmény bizonyos Julian Schnabel Jacqueline-portréja, ami törött tányérokból van kirakva-kifestve, és hát visszaadhatatlan. (Ez egyben cáfolata annak, amit idáig meggyőződéssel hittem, hogy a modern művészet teljességgel tagadja az autopszia jelentőségét.)
Ami a kiállítás legnagyobb hibája, az éppen legfőbb erényéből fakad: a huszadik század elejétől a hatvanas évekig felbukkanó legfontosabb festészeti (?) irányzatait igyekszik bemutatni, nem kizárólag az unalomig ismert neveket dobva be, hogy megüssék azt a bizonyos gongot, hanem a hozzám hasonlóan műveletlen átlagnéző számára ismeretlen - "kismestereket" is előkotorva. Egyszerre ámulok és szörnyülködök: hogy lehet 74 képben végigszaladni az absztrakt összes lehetséges alfaján, a szürrealistákon és a dadán, a pop arton, a De Stijl-től Moholy-Nagyig vagy Vasarelyig, és így tovább?
Legalább háromszor körbementem, így sem voltam benn olyan nagyon sokáig. Amikor kijöttem, úgy éreztem, kilenc euróért kaphattam volna kicsit többet - de most, hogy írok róla és gondolkodok rajta, az érem másik oldalát látom: valahogy egy fokkal mégis otthonosabb számomra a huszadik századi művészet. És hát nem erre való a múzeum?
Ha már itt tartunk: nagyon érdekes, mennyire más egy párizsi múzeumban nézelődni, mint Budapesten. Először nem értettem, miért olyan fura, piszkosszürke, padlószőnyegszerű izé van leterítve. Aztán amikor a sokadik fiatal anyukát láttam a gyerekével leülni a festmények közvetlen közelébe, kezükben mindenféle színes rajzeszközökkel és papírokkal, s mindezt úgy, hogy a biztonsági őröknek szemük sem rebbent, mi több: mosolyogva szemlélték az eseményeket, akkor már tudatosan néztem körül.
És igen, szinte én voltam az egyetlen magányos nézelődő, a többség legalább egy, de inkább több csemetével érkezett házaspár volt, akik arról beszéltették a gyerekeiket, hogy mi és miért tetszik nekik, aztán buzdították őket, hogy rajzoljanak valami hasonlót. Aztán felfigyeltem még arra is, hogy a csoportos idegenvezetés itt nem olyan műfaj, ami mindenki más számára lehetetlenné teszi a nézelődést: a csoportos látogatók fülén helyes kis fülvédőnek látszó cucc volt, amin keresztül tisztán hallhatták, mit suttog (!) a tárlatvezető.
Végül, ami nem tudom, teljesen jó-e, vagy sem, de itt, a borzalmasan értékes magángyűjteményt nézegetve, nem kötelező leadni kabátot, táskát, minden egyebet - s ha mégis, a ruhatár becsületkasszával dolgozik (Erasmus-ösztöndíjból gazdálkodó cserediák számára ez azt jelenti: ingyen van). Nem mondom, hogy ez jobb, mint nálunk, csak annyit jegyzek meg: így is lehet.
Szerettem volna minden megemlített műalkotáshoz linket párosítani, de nem nagyon találtam őket. Így marad a Berardo-gyűjtemény honlapja:
http://www.berardocollection.com/
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése