ÖTÖDIK BEJEGYZÉS - Tibi bácsi elintézi

Megvolt az első kívánság, gyorsan teljesítjük is, nehogy elmenjen a kedv.

A Cluny Múzeumban látható a fentebbi képen lencsevégre kapott, Dél-Németországból származó "Christ des Rameaux" (Processional Christ). Ez a XV. század utolsó negyedéből származó mű bizonyos Wolfgang Hoffstatter gyűjteményéből származik. És hogy miért érdekes? Vessük össze Krisztus arckifejezését a szamáréval.

Ugye, ugye?
Na de ha már visszatértünk ehhez a tárlathoz - és megérné még többször visszatérni, majd időről időre felrakok valamit -, akkor íme az általam "középkori Barbie-babának" keresztelt szobrocska, mit ad Isten, Szent Barbaráról (1515-1520 körülről).

Szerintem tényleg meg kéne nézni, hogy azon a bizonyos tervezőasztalon a tolószékes Barbie mellett nincs-e Bibliát tartó Barbie. Ha meg nincs, akkor gyorsan megrajzoltatni ez alapján a szobor alapján, és persze a multikulti jegyében kell Koránt tartó Barbie, Tórát tartó Barbie, meg Bhagavad-Gítát (vagy mi a szöszt) tartó is.

Ezzel még nincs vége, nemsokára jön a Berardo-gyűjtemény megtekintéséről szóló kicsiny beszámolóm. Kereskedelmi szünet nincs.

(U.i.: úgy látom, a végleges bejegyzés nagyon máshogy néz ki, mint amit én a kis szerkesztőben szerkesztgetek, főleg a képek csúsznak szét erősen. Ezért - a MÁV után szabadon - szíves türelmüket, akarom mondani, elnézéseteket kérem.)

(U.i. #2: a középkor-múzeum biztosan fel fog még bukkanni. Például érdemes lenne utánanéznem, vagy valaki által felvilágosíttatnom, hogy pontosan miért is olyan különleges a "Hölgy unikornissal" - nem mondom, valóban gyönyörű szőnyeg, de ennél nyilvánvalóan többről van szó. Az egyes ábrázolások az öt érzékszervhez kötődnek, s mindezt követi a hatodik, "Á Mon Soul Désir"-nek titulált mű. És persze ott vannak a vissza-visszatérő motívumok: az oroszlán, az egyszarvú, a majom - nem csoda, hogy rengeteg értelmezése van a szőnyegsorozatnak.
És talán itt is olyasmiről van szó, mint Hegel híres-neves angol utazójánál, aki a Belvederei Apollót "színpadias piperkőcnek" nevezte: valami már nincs meg az én fejemben, aminek meg kellene lennie ahhoz, hogy érteni, értékelni tudjam a képet.
Erről jut eszembe örök vesszőparipám: mennyire más lehetett akkor meglátni egy képet, amikor az ember tényleg először látta meg - meggyőződésem, hogy például a Giocondát ma már lehetetlen meglátni. Ahogyan azt is mindenki tudja, hogy Petőfi Sándor a legnagyobb költő - elvégre már az óvodában megtanulta. Olvasni nem is kell hozzá.)