ELSŐ BEJEGYZÉS - Az utazás napja

Akkor egy kicsit az utazásról.

Ébredés az Eötvös Collegiumban, reggeli Vele, mosakodás, öltözés. Fél tízkor irány Ferihegy. Egészen addig, amíg a kocsi le nem parkol a repülőtéren, minden rendben van. Onnantól szorul a gyomrom: ez nem álom, nemsokára indulok, nemsokára teljesen egyedül maradok hónapokra. Elrepül az a kevés maradék idő, már benn is vagyok. Megtalálom a párizsi géphez vezető terminált, aztán gyorsan be a mosdóba. Ott pedig kicsit, pár másodpercre, eltörik a mécses.

Az út sima ügy (talán mindenkinek meséltem már tavaly nyári hazautamról, na, az elég rázós volt), a francia repterek továbbra is nagyon szimpatikusak: az Orly talán még a CDG-nél is jobban ki van találva, nem lehet elveszni. Egy pillanatra talán még el is mosolyodtam a nagy odafigyelésben, a "Multi-Faith Centre" kiírás láttán. (A vallási konfliktusok megoldása: globális falu helyett globális reptér?) Megvan az Orlybus, megvan a jegy, megvan a megálló - megvan a koli, megvan a szoba. (Boulevard Jourdan, bâtiment C, 82. szoba - gyertek!) A szoba pedig nem rossz, kicsit sötét, gyenge a világítás, de pont elég benne a hely, tiszta, stb.

És mégis: amikor benyitottam, na, talán az volt az egész eddigi ittlétem legrosszabb pillanata. Mert ahogy minden el volt intézve, és megvolt a szobám, felfogtam, hogy nincs visszaút, most már itt vagyok és itt is leszek egy darabig, tökegyedül. Mostanra (második nap estéje) aránylag berendezkedtem, de azért így is nehéz. Mondogatom magamnak, hogy nem olyan sok időm van itt, elrepül hamar. Meg hogy elég a burok-életből Pesten, elég volt a "szülők pénzéből értelmiségi-palántát játszom, és ha bármi gáz van, valaki megoldja helyettem"-világból. Most ki kell találnom, mit csinálok itt, hogy lehet itt a legjobb, leghasznosabb, leginkább kibírható.

Mindenekelőtt meg kell tanulni franciául (hát igen, épp ideje...), bejárni az órákra, kicsit talán produkálni is. Közben szakdolgozaton gondolkodni, könyvtárakba benézegetni (pedig kevés dolgot utálok úgy, mint a könyvtárakat - szépemlékű szobatársam, Pali szavával élve: turbóbölcsész vagyok, ezt egyszer talán elmagyarázom annak, akinek még nem tettem). És időről időre elkap az a csehovi hangulat, hogy dolgozni kéne. Ha nem is itt, de amint hazamegyek, muszáj lesz, magam miatt.
(Ehhez lásd:
http://www.youtube.com/watch?v=PruZknQmJ8k
http://www.youtube.com/watch?v=U1MqailfCkE&feature=related)

Még valami apróság ide. Nemrég egy kedves ismerős (az, aki a nulladik bejegyzésben is komoly szerepet játszott) kapott egy kiváló lehetőséget, hogy szakmája egyik központjában, Bécsben, jó pénzért dolgozzon a saját doktoriján, és bekapcsolódhasson mindenféle projektekbe. Nagy lehetőség volt, de visszautasította. Most, hogy itt ücsörgök, eszembe jutott egy korábbi beszélgetésünk: akkor azt mondta, irigyli, hogy én képes vagyok mindent hátrahagyva kimenni külföldre, de ő erre nem képes.

Innen üzenem: én se. Szenvedek kutyául. Úgyhogy, ha döntésében esetleg ez is közrejátszott, akkor hozzáteszem: megértlek én. Mi több: igazad van.

És akkor a másik vállamon a másik ördög: de mikor máskor, ha nem most? Huszonéves vagyok, egyfelől ideje megtanulnom megállni a helyemet (és azért ez itt korántsem a jég háta), másfelől még nem vagyok annyira lekötve, nincs állandó munkahelyem, saját családom - ezekben az években kellene megcsinálni mindazt, amire később már csak vágyakoznék. Mennyivel jobb lesz majd arra gondolni: "fél évig hogy hiányzott a fél életem, de visszajöttem, és minden rendben azóta is", mint arra: "kimehettem volna fél évre ösztöndíjjal az ENS-be, de nem éltem a lehetőséggel".

Maradjunk ennyiben. Hallgassunk a derék Sextusra (vagy, ha úgy tetszik, Hume-ra): az egymásnak ellentmondó, egyenlő erejű vélemények diaphóniájában az egyetlen helyes lépés az epokhé, az ítéléstől való tartózkodás), és bízzunk az örök bölcsességben: úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. (Igen, tudom, ez az egyik leghülyébb bölcsesség.)