NULLADIK BEJEGYZÉS - Hogyan és miért így?

Mielőtt ugyanis beszélnék, arról kell beszélnem, hogyan is fogok beszélni.

Mindenekelőtt meg kellene magyaráznom, ugyebár, miért ez a blog címe. 2008. május 14-én, 23:25:25-kor a telefonomra (szegény, ha jól számolom, nyolcadik éve bírja velem) a következő üzenet érkezett: "Nem igazi skótok! Semmi bölcs nem jut eszembe. A tavasz szép, virágok illatoznak, lányok ledérkednek, az élet talán mégis inkább szép!"

A feladó személye maradjon homályban - aki tudja, úgyis tudja. Ha azonban valaki nem éppen futballrajongó, vagy az ugyan, de nem jó az emlékezőtehetsége, akkor további felvilágosításra lehet szüksége. Aznap, 2008. május 14-én rendezték a "nem elég jók, de azért játszanának"- (értsd: UEFA-) kupa döntőjét, amelyen a szentpétervári Zenit és a glasgow-i illetőségű Rangers mérkőzött meg egymással.

Lévén teljességgel semleges, a mérkőzés során leginkább a társalgással törődtem a szépemlékű Ibolya presszóban ücsörögve, és igen, el kellett ismernem: a Zenit játszik jobban. Amikor azonban vészesen közeledett a mérkőzés vége, fokozatosan eluralkodott rajtam velemszületett empátiám (másképpen: balfaszságom), és azon kaptam magam, hogy a vesztésre álló félért szorítok. Rosszul tettem. A Zenit elvégezte, amiért jött, rúgott még egyet a végén (Zirjanov, 94. perc), és megérdemelten győzött.

Nem sokkal később már a Himfy utcán baktattam fölfelé. És ez fontos mozzanat. A Himfy utca akkoriban valamiért a teljes kilátástalanság, reménytelenség és kétségbeesés szimbóluma volt számomra. Főleg sötétedés után. Menni hegynek (dombnak) felfelé, és érezni, hogy igazából nincs miért. Egy büdos kollégiumi szobáért, elcseszett emberi kapcsolatokért, azért az illúzióért, hogy csinálok valamit itt, Budapesten, ahol (a történet szerint negyedik éve) valójában nem csinálok semmit, de semmit.

Nem viccelek: aznap este megnyílt előttem a föld. Azt hittem, belezuhanok.

És szinte öntudatlanul, reflexszerűen nyúltam a telefonomhoz. Nem tudom, de feltehetőleg azért, mert vele találkoztam utoljára, mielőtt eltűnt volna a Ferenciek terén a metróhoz vezető lépcsőn, szóval talán ezért, egy ismerősömnek, talán mondhatom: (ha nem is túl közeli, de) barátomnak küldtem sms-t. Elég egyszerű, semmitmondó kis üzenetet, annyit, hogy "az élet szar".

Ezek után persze többször megcsörgetett, de nem vettem fel. Mire a Móriczra értem, jött az üzenet. Írjuk ide még egyszer: "Nem igazi skótok! Semmi bölcs nem jut eszembe. A tavasz szép, virágok illatoznak, lányok ledérkednek, az élet talán mégis inkább szép!" És ha már így nyújtom, mint a rétestésztát, egyedül a magyarázat van hátra: miért ez a blog címe?

Azért, mert elvileg éppen ezt élem meg nem is olyan sokára. Tavaszt, illatozó virágokat, az élet szépségeit. Párizsban vagyok ugyanis, ahol ugyan tegnap még havazott, és ma is hidegen fúj a szél, de már mindjárt itt a tavasz, és tavasszal Párizsban jajdejó. Mindenki ezt harsogta nekem, mikor le akartam fújni ezt az egészet. Azóta ugyanis megtaláltam minden bajom ellenszerét - aki azonban Pesten maradt. Ő is arról győzködött, hogy hülye vagyok, ha nem megyek el Párizsba. Úgyhogy most itt leszek hónapokig, várva, hogy vége legyen, és mehessek vissza a megszokott életemhez - és valakihez, akit nem lehet megszokni.

Egyelőre ennyi. Drukkoljatok.