No semmi vízből bor, kenyér meg hal, vízenjárás, semmi igazán jelentős. Amikor azonban az ember fél életét könyvtárban tölti, "csak" ilyen csodák történhetnek vele.
Találtam egy folyosót. Egy folyosót, amihez egy lépcső vezetett. A lépcsőn túl pedig, szívesen írnám, hogy félhomályos, sötét kis zugok, de nem, az áttetsző falak határolta épületben ilyen nem is nagyon lehet, mégis: meglehetősen sejtelmes, zegzugos sarkok, rengeteg polc, sorban egymás után, rajtuk pedig rengeteg olyan, teljesen különböző tematikájú kötet, ami láthatólag a kutyát sem érdekelte soha.
Amit kerestem és meg is találtam: bizonyos Charles Waddington La philosophie ancienne et la critique historique című, 1904-es kötete. Felvágatlanul. A polcról való le-, azaz felemélését (legalul volt) kisebb porfelhő felbukkanása követte, majd a barbár óvatosságával fogtam neki a lapok ujjal-tollal történő felvágásának.
Ekkor már éreztem, hogy csenevész bölcsészéletemben újabb nagy esemény: újabb AHSzT (Alig Hivatkozott Szakirodalmi Tétel)* bukkan fel. Minő boldogság, micsoda izgalmak!
De nem, ebből most nem lesz hivatkozás. Tudniillik amint kinyitva lehelyeztem a legközelebbi asztalkára, a könyv gerince megadta magát az elmúlásnak. Széthullott, én pedig, mint a tettes, aki igazán nem akart ölni, csak elszámította az ütés erejét, riadtan néztem körül, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem. Ki tudja, mikor találják meg a tes... akarom mondani, a könyvet!
Na, ez a krimibe illő zárlat természetesen nem fedi teljességgel a valóságot. Miután tíztől órám volt, az ebéd után pedig rögtön a könyvtárba jöttem, s azóta is itt vagyok, a mozgásom korántsem ilyen fürge. Valójában a könyvtárazós életmód - hangsúlyozom, életemben először csinálom huzamosabb ideig! - már a mozgásszerveimre is hatást gyakorol: azon kaptam magam, hogy pontosan olyan mozdulatokat teszek, mint egy görög-latin szakos ismerősöm. Mindig azt hittem, hogy ez az ő egyéni "stílusa" - a jelek szerint viszont másról van szó. A diagnózis: bibliofilitisz.
Könyvtárba járó bölcsésszé kezdek átalakulni. Remélem, a folyamat nem irreverzibilis.
* Legyünk igazságosak! Ha már így inszinuáltam szegény Waddingtont, utánanéztem, ki is volt ő, s hát ez alapján nem feltétlenül ildomos pont nekem élcelődnöm rajta. 1819-ben született, angol család sarjaként, Milánóban. Tizenkilenc évesen fejezte be tanulmányait az École Normale Supérieure-ben, ezután tanított Strasbourg-ban, a párizsi Lycée Louis-le-Grand-ban (az egyik legpatinásabb francia középiskola), majd 1879-től a Sorbonne antikfilozófia-professzora.
Feleséget is a tágabb szakmából szerzett: Marianna Marquesa Waddington neves filozófiai szakfordító volt, több korai Leibniz-, Kant-, Spinoza- és Schelling-fordítás köszönhető neki, s férjecskéjével együtt az ateista világnézet terjesztésében is komoly szerepet vállalt. A hölgynek ez volt a második házassága (az elsőt Ettore Florenzi perugiai márkival kötötte), ám ezt sem a hűség jellemezte: negyven évig folytatott viszonyt Bajorország királyával, I. Ludwiggal.
Nem is kell több bizonyíték arra, hogy a filozófia ártalmas, betiltandó, erkölcstelen, pfuj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése