HUSZADIK BEJEGYZÉS - Napóleon, Galilei, orientalizmus, mizantrópia

A tegnapi bejegyzésemben szereplő hosszas lista március idusán csak bővült: miután újra szemügyre vettük, kívülről, a Notre Dame-ot - amin minden alkalommal új és új elemeket lehet felfedezni -, az Institut du Monde Arabe felé vettük az irányt. Az intézmény épülete is nagyon érdekes, sőt az állandó kiállítás is, amely most nem fért bele az időnkbe (én már a nyáron láttam), most azonban azért látogattuk meg, hogy megtekintsük a Bonaparte et L'Égypte c. időszakos kiállítást.

A jegyeladás tekintetében az arab intézet kevésbé jófej, mint a középkormúzeum: nem adnak ingyenjegyet az ELTE művtöris hallgatóinak - noha a 18 arab állam által finanszírozott komplexum nyilván nem nyögné nagyon a kiesett bevételt. Cserébe viszont az alkalmazottak kedvesen néznek és jószándékúan viccelődnek, kár, hogy nem értjük pontosan, micsodán. Miután leszurkoltuk a belépőt, zsúfolt terembe érkezünk, s egy pillanatra mindkettőnkön átfut a gondolat: ezért az egy teremért fizettünk volna ennyit? Aztán persze kiderül, hogy egy lépcsőn fellépdelve sok-sok, talán túlságosan is sok további terem vár ránk. Rendesen lejártuk a lábunkat, közelharcot vívva a kultúrára éhes francia tömegekkel.

A kiállítás többet is kínál, mint amit a címe alapján gondolnánk: az Egyiptommal kapcsolatos legkorábbi európai beszámolók, útleírások kiállítása után (ki gondolta volna, hogy az elsők között írt ilyet egy dán, mégpedig franciául, 1755-ben?) mindenféle tárgyak, szőnyegek, Korán-tartók, vázák és miegyebek következnek, hogy aztán hirtelen a franciák által az ország élére állított vezetőség portréival, illetve keresztény műtárgyakkal (kairói Mária Jézussal, evangéliumtartó dobozka, 1773-as egyiptomi Mihály arkangyal, kopt kereszt) találjuk szembe magunkat. Ezt követik, külön-külön teremben, a Bonapartét kísérő katonákhoz, tudósokhoz, no meg az őket fogadó mamelukokhoz kapcsolódó vitrinek, hogy végül a megszületendő egyiptológia alapanyagát kínáló Kunstwunderkammer-szerű magángyűjteményekből kapjunk ízelítőt. (Ez utóbbi kapcsán természetesen csakis tudományfilozófiai kérdéseken tudtam gondolkodni, nyilván így működik a fertőzött elme.) Itt az is kiderült, hogy a sufniban múmiát tartani nagyon menő dolog volt valaha.

Aztán itt volt még az a bizonyos rosette-i kő, noha csak a másolata, de nekem ettől is leesett az állam, majd a francia kultúrában és művészetben továbbélő egyiptománia megnyilvánulásai (festmények, kézművestárgyak, obeliszk a Place de la Concorde-on), illetve a modernizálódó Egyiptomhoz kapcsolódó információk tömkelege. Mindez videókkal, feliratokkal bőven kiegészítve - lenne miről írni, napokig törhetném a fejem, hogy mi mindenről nem ejtettem szót. A veszteség tudatával együtt kell élni, én is elismerem, hogy a látnivalók javáról hamarosan teljesen elfeledkezem, aki pedig a kiállítást sem látta, annak még kevesebb jut.

(Apropó: egyszer valaki elárulhatná, a derék Bonapartét miért nevezzük mi keresztnevén, Napóleonnak, s hogy ellenkezőleg miért nevezzük Galileit Galileinek, noha a világ egy jelentős része számára Galileo?)

A kiállítás tehát nagyon jó volt, érdekes volt, újra eszembe juttatta, hogy egy másik életben, bizonyos kompetenciák megléte esetén azzal foglalkoznék, miféle képet alkottak a felvilágosodás gondolkodói a muszlim keletről, s hogy miért nyögjük ezt az örökséget ma is (lásd még: Edward Said, Orientalizmus), de most inkább névsorolvasás-jelleggel a nap további eseményei: Arénes de Lutéce (a római kori Párizs amfiteátruma, az egykori gladiátorjátékok helyén ma a fiatalabbak fociznak, az idősebbek pétangue-ot játszanak), aztán séta a Jardin des Plantes-ban, utána irány a Bastille emlékműve (amikor a nyáron itt jártam, épp apámmal beszéltem telefonon, és amikor megkérdeztem tőle, hogy akkor a Bastille az tényleg csak ennyi?, meglepetten válaszolt, hogy fiam, mit vársz, hát lerombolták), utána a Place des Vosges (hangulatos, gyönyörű tér, épp brazilok doboltak, mikor érkeztünk, körben művészeti galériák, az egyik sarkon Victor Hugo szülőháza), rövid pillantás a várostörténeti múzeumra, a levéltárra, a Pompidou Központra, közben persze ezernyi más is utunkba akad - ezekről évekig lehetne írni, de minek.

Így a végére tehát már csak egyetlen dolgot hagynék, az eddigi legnagyobb kulturális sokkot: a Chatelet - Les Halles tömegközlekedési csomópontot. Európa legnagyobb metróállomásáról van szó, amely naponta mintegy 750000, írd és mondd: hétszázötvenezer utast ereszt át magán. Három RER- és hat metróvonal fut itt össze, a legnagyobb távolság a Wikipedia szerint 750 méter, amit kettő között megtehetünk a föld alatt, de tessék nekem elhinni: sokkal többnek tűnik. Nekem már a budapesti közlekedést is nagy dolog volt megszokni, ehhez képest viszont a Moszkva tér is poros vidéki pályaudvarnak tűnik. Mit ne mondjak, elsőre padlót fogtam, és az eszmélésben az sem segített, hogy épp a Louvre-ba tartottunk, ami szintén nem kedvező terep az emberundor leküzdéséhez.