TIZEDIK BEJEGYZÉS - Egyéni szocproblémák, valamint szerény javaslat a tudomány reformjára

Ha már csinálom a királydráma-hangulatot, lassan-lassan elérkezünk ahhoz a lélektani pillanathoz, amikor előállhatok egy (nyilván nem csak) engem régóta kínzó problémával, és annak egy legalább olyan radikális, mint amennyire naiv megoldási javaslatával.

Mivel nincsenek órák, és ahhoz még kicsit hűvös van, hogy csak úgy csatangoljak össze-vissza (persze mértékkel azt is szoktam), önmagamhoz képest elég sokat ülök könyvtárban. Pedig utálok könyvtárban ülni. Alkatilag képtelen vagyok sokáig egyhelyben maradni, sokszor még az egyetemi 90 perc is sok. Nekem fel kell kelnem, mozognom, beszélnem valakivel két percig, főznöm egy teát, kinyitni az ablakot, vagy bármit, de az egyfolytában mereven a könyvre bámulás nem az én műfajom.

Na de vissza az ENS egészen fantasztikusan felszerelt könyvtárához. Nem, mégsem térek még vissza, muszáj két anekdotikus kitérő - az első a jól felszereltséget is alátámasztja.

Egy. Mikor a nyáron körbevezettek bennünket a könyvtárban, az első könyv, amit megláttam, magyar volt: az "Örökségünk, élő múltunk" címet viselte (azóta se néztem utána, mi ez). Most, hogy kutakodtam, ráakadtam Kendeffy Gábor szintén magyar nyelvű doktori értekezésére. Szóval az ENS könyvtárában még akkor sem lenne teljesen elveszve az ember, ha csak magyarul tudna.

Kettő. Rögtön az első (összességében tehát második) látogatásomat sikerült emlékezetessé tennem. Tudniillik a bejáratnál a kártyaleolvasást követően automatikusan nyíló ajtó van. De én azt hittem, a kártya beolvasása és a pittyegés után nekem kell kinyitni az ajtót - hát akkorát reccsent, mindenki felém nézett. Abban a pillanatban biztos rám volt írva, hogy "megjött a kelet-európai vendégdiák kulturálódni".

És akkor most tényleg vissza a lényeghez. Elhatároztam, hogy abból a témából, amihez az egyik itteni órámhoz amúgy is olvasok, és ami korábban is érdekelt, szigorlati és esetleg szakdolgozatot gyártok. Itt a kiváló lehetőség, minden szakirodalom adott. Na igen, de szinte végtelen mennyiségben. Máskor is szembesültem már azzal, hogy a másodlagos irodalom kimeríthetetlen: a világon számtalan közepes tehetségű fokozathajhász gyártja az újabb és újabb aspektusokat kiveséző nagymonográfiákat.

Most azonban tényleg kétségbe estem. És ahogy próbáltam kijönni ebből a lelkiállapotból, rájöttem, hogy döntést kell hoznom, vagy hogy tulajdonképpen már meghoztam a döntést. Mit akarok: "az igazságot" tudni egy bizonyos témáról, kérdéskörről, vagy letenni bizonyos vizsgákat, amik bizonyos "degree"-k megszerzéséhez elengedhetetlenek? Utóbbihoz bőven elég a szakirodalom töredékének ismerete, esetleges rekapitulálása (szép szó a kopipésztre). Mi több, ha jól sejtem, az ELTE-n már annak is nagyon fognak örülni, hogy egyáltalán van idegen nyelvű szakirodalmam, nem hogy akár három-négy nyelven is.

Na de mégis, azért az ember szeretné tartani a lépést, szeretné tudni, mi újat mond, teszem azt (és ez nem hasraütésszerű példa, épp ezt olvasom:) a Puerto Rico Egyetem kutatója a témáról. És számos olyan könyvcím van, amitől az embernek csorog a nyála - de három oldal után tudja, hogy teljesen értelmetlen elolvasnia a fennmaradó háromszázat. Velem van a baj, én égtem ki teljesen, vagy tényleg nincsenek már érdekes, izgalmas könyvek?

És akkor a radikális(an naiv) javaslat. Vannak ugyebár tudományterületek, amelyek - anyaguk, nem eredményeik - tekintetében halottnak tekinthetők. Ilyen, mondjuk, a korai görög filozófia kutatása. Nyilván kerülhetnek - kerülnek is - elő új szövegmaradványok, de ezek mennyiségileg semmiképpen sem jelentősek. Eme terület kutatói tehát nyugodtan megtehetnék, hogy csinálnak egy szép honlapot, felteszik az eredeti szövegeket minden eddig feltételezett olvasatukkal együtt, és szívós, kemény munkával minden szövegrészlethez odalinkelik az eddig felmerült interpretációs javaslatokat, a mellettük és ellenük szóló érvekkel. Évekig tartó, sok kutató erejét felemésztő munka lenne. De megérné.

Miért is? Mert ha valaki meg akarja tudni, mi a legújabb monográfia újszerű állítása Parmenidészről (megint csak nem hasraütésszerű a példa), nem kellene átrágnia magát az összes eddig felhalmozott tény bemutatásán, a szerző egyéni stílusbravúrjain és mindenféle kitérőin. Egyszerűen csak rá kellene bökni: Parmenidésznek ez-és-ez a töredéke, az erről szóló 123. interpretáció mellett szóló 42. érv szerintem ezért és ezért rossz. Mit vesztenénk? Szobatudósok többnyire közepes szépírói próbálkozásait. Mit nyernénk? Időt. Éleslátást. Áttekinthetőséget. No és annyi fát se kéne kivágni.

Na meg persze hirtelen rengeteg publikációgyárosról hullana le az a bizonyos lepel. Hirtelen mondaniuk kellene valamit. És nem rejthetnék gondolattalanságukat az ismert tények több száz oldalon át tartó szajkózása mögé.