TIZENNEGYEDIK BEJEGYZÉS - Ami hiányzik, és ami nem

Van, amitől túl messze vagyok. Van, amitől nem vagyok elég messze.

Akkor ezt most fejtsük ki.

Az ember azt hinné, ha elmegy jó messzire, a világ hátrahagyott szeletéhez való viszonyát főleg a hiány határozza meg. És valóban, hiányoznak a megszokott élet apró részletei; ez még elviselhető. Hiányoznak emberek - egy különösen -, ez már nehezebb. És nyilván vannak dolgok, amik csak azért érdemelnek említést, mert nem gondoltam volna, hogy hiányozhatnak - mondjuk az a város, aminek köszönhetően évekig nem éreztem szagokat, és most, itt, hirtelen újra feltárul előttem eme másodlagos tulajdonságok csodás világa. Ennek is vannak persze árnyoldalai, főleg egy olyan kollégiumban, ahol a mosdók tényleg közvetlenül a konyha mellett vannak. De azért kétségtenül jó érzés, hogy ha futok, nem érzem azt a bizonyos feszítést a tüdőmben.

Ezek volnának, vázlatszerűen, a hiányok. Ezektől kerültem messzire. A bejegyzés kezdőmondatának apropója mégsem ez, hanem az, amitől, úgy tűnik, nem lehet elég messzire kerülni. Itt ülök Párizsban, és az internet csodájának köszönhetően sokkal több, az otthoniakkal -közelebbi és távolabbi ismerősökkel - kapcsolatos mocsok és szenny önt el, mint amikor még odahaza voltam. Vagy csak én lettem érzékenyebb itt, egyedül a négy fal között, nem tudom. Nyilván sokkal nehezebb feldolgozni az ilyesmit, ha az ember az estéit javarészt egyedül tölti, és napközben is főleg azért érintkezik emberekkel, hogy valamilyen procedúrát végigvigyen (könyvet kölcsönöz, kaját kér a menzán, megkérdezi, szabad-e az a hely, és így tovább. Még akkor is, ha a szomszéd fiú, amint meglátja, félbehagyja az ajtónyitást, és megkérdi, mi újság.)

Véletlenül sem akarok úgy tenni, mintha volna, lehetne konklúzió. Úgyhogy egy teljesen irreleváns megjegyzés a végére: nagyon vicces, hogy meg tud rökönyödni egy nem Magyarországon szocializálódott diák, mikor elejtem azt a megjegyzést, hogy "a szobatársam".
Elkerekedett szemekkel néz vissza, hogy "ott Magyarországon ketten laktok egy szobában?" Csak egy pillanatra nyugszik meg, mikor azt mondom, "nem", hiszen amint befejezem a mondatot: "hanem hárman", olyan döbbenet ül ki az arcára, mintha legalábbis azt mondtam volna, mifelénk ősi hagyomány megenni az öregeket.